Maradi az európai fociközvetítés

2008.06.26. 17:01
Minden eddiginél több kamerával közvetítik az Eb meccseit, ráadásul filmes eszközökkel növelik a feszültséget, mégis, a mérkőzések nagy részében ugyanolyan beállításokat látunk, mint harminc éve. Az európai nézők ugyanis megszokták a hagyományos megoldásokat, ódzkodnak az újításoktól, bezzeg az Egyesült Államokban már a videojátékok látványát idézik a közvetítések.

Százötven millióan nézik élőben 234 csatornán a svájci–osztrák Eb-döntő meccseit, az ismétlésekkel együtt így több mint 28 ezer órányi foci árasztotta el az étert és a műholdakat az elmúlt hetekben. Mindehhez csak a helyszínen több mint hétszáz szakember munkája kell, és akkor a kommentátorokat és az otthoni stúdiókban dolgozókat nem is számoltuk bele a stábba. Az idei Európa-bajnokság adásait a közvetítési jogokat árusító Sportfive minden idők legimpozánsabb tévés sporteseményének nevezi, és diadalittas sajtóközleményei szerint minden eddiginél több kamerával követik a pályán zajló eseményeket, ráadásul a vérporfi, mozifilmes technikákat alkalmazó adásrendezők igazi akciófilmként tálalják a meccseket.

Igaz, hogy a bécsi meccseket harminc kamerával követik, amíg két éve a németországi világbajnokságon még csak huszonhárom kamera pásztázta a pályát (egyes svájci stadionokban most is csak 22 kamerát szereltek fel), és a szuperközeli képeket adó kamerákkal minden eddiginél közelebb jött a nézőhöz a dráma, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Több, Németországban bevetett újítástól megrettentek a mostani közvetítések rendezői, arról nem is beszélve, hogy az amerikai sportközvetítések vizuális világa évekkel jár az Eb-közvetítések képi megoldásai előtt.

A nézők már megszokták

Nem arról van szó, hogy az idei svájci–osztrák Eb-re ne lenne pénz, csak a nézők reakcióitól megrettenve a nagyon merész újításokat inkább kihagyták a közvetítésekből. Két éve még a pálya mellett felállított sínen futott egy robotkamera, most az úgynevezett pók, a stadion fölött kifeszített huzalrendszeren rohangáló automata kamera az újdonság. Az előző minden eddiginél közelebb hozta a pályán zajló eseményeket, utóbbit inkább a visszajátszásokhoz, a helyzetek elemzésekor használják. A meccs ugyanis európai nézők számára még mindig leginkább az egyik oldalról felvett totálképeket jelenti, pár közelivel az akciókról és most már a drámai hatást fokozó szuperközelikkel, amiket azonban általában a helyzetek utáni érzelmi reakciók megkomponálásához használnak. A sínen futó kamera viszont olyan élményt nyújtott, mintha mi is ott rohannánk a pályán, és ezzel az átlagnéző nem tudott mit kezdeni.

Az Eb másik nagy újdonsága a másodpercenként 25 képkocka helyett több mint ötszázat rögzítő kamera, ami a lassításokkor is tűéles képet ad, meg persze a filmes vágási technikák alkalmazása, amivel a feszültséget próbálják fokozni, hiszen mi lehet annál drámaibb, mint a tizenegyes előtt magában káromkodó kapusról közvetített szuperközeli.

Hetven év a fotelben

A lehetőségekhez képest a látványvilág tehát viszonylag konzervatív, de érdemes megjegyezni, hogy még harminc évvel ezelőtt is csak három kamerával követték az eseményeket, pedig a futballközvetítések története szinte egyidős a televíziózással.

Az első, tévében bemutatott sportmérkőzés az első nem kísérleti jelleggel sugárzott tévéadás is volt egyben. A 36-os berlini olimpiáról közvetítettek több mint hetvenórányi anyagot speciális vetítőszobákba és a néhány magántulajdonban lévő készülékre. A Harmadik Birodalom tévéje persze valószínűleg jobban figyelt az atlétikára meg a látványos díszfelvonulásokra, mert a futballról nem maradtak fent felvétele. Egyébként ekkor már megpróbálkoztak az első élő közvetítéssel is, de a technológia zsákutcának bizonyult, mivel az azonnali filmelőhívás túl költséges volt, ráadásul a kamera felvételét nem lehetett megvágni, mielőtt az éterbe került.

Az első, televízióban bemutatott futballmérkőzésre egy évvel később, 1937-ben került sor, az adó a BBC volt, a két csapat az Arsenal felnőtt és tartalék együttese. A szeptember 16-án képernyőre kerülő, és minden bizonnyal hatalmas izgalmakat hozó meccs után mindössze egy évet kellet várni a másodikra, de ennek már tétje is volt: Anglia és Wales nemzeti válogatottja csapott össze. A pár angol fotelszurkoló-pionír még ugyanebben az évben láthatta az FA-kupa döntőjét is, nem csoda, hogy mindenki azt hitte, ebből rendszer lesz. Nem lett.

1947-ig szinte csak a kupadöntőt és egy-két válogatottmeccset (azok közül is főként az Anglia–Skócia-rangadókat) mutatott meg a BBC, és ezeket is csak abban az esetben, ha London környékén játszották. 1955-ben viszont az ITV úgy döntött, hogy hétközi programját kiválóan egészíti ki a bajnokcsapatok Európa-kupájának (BEK, a BL elődje) küzdelemsorozata, a BBC pedig rendszeresen sugárzott ötperces összefoglalókat a hétvégi bajnoki meccsekről.

Az első élőben közvetített angol bajnoki találkozóra 1960. szeptember 10-ig kellett várni, ekkor a Blackpool fogadta a Bolton Wanderers csapatát. Az ITV az idényben 26 mérkőzést közvetített élőben, és ezért 150 000 fontot fizetett ki – most ennyit keres C Ronaldo a Manchester csapatában hetente. A világversenyekről már korábban, 1954-ben is közvetített a BBC, de a svájci vb nem minden meccse került képernyőre, csak az izgalmasabbak – köztük például a magyar–brazil is. A meccs alatt egy időre elment a kép (vihar volt az Alpokban), az angolok azt hitték otthon, hogy a BBC szándékosan nem folytatja a közvetítést.

1958-ban létrejött az Eurovízió, így sokkal több meccs volt látható élőben Európa-szerte, de a chilei vb-ről (1962) csak felvételről, három nap késéssel tudtak közvetíteni az európai tévések, azon egyszerű oknál fogva, hogy a filmtekercseket repülőn szállították haza a meccsek lefújása után. Az 1966-os angol világbajnokság hozta meg az igazi áttörést, mégpedig a kommunikációs műholdaknak és a videoszalagoknak köszönhetően.

Az élő közvetítések a hetvenes években már megszokottá váltak, de még mindig csak három kamerával közvetítették a meccseket, ezeket mind egy oldalon állították fel, hogy a néző mindig értse, melyik csapat rohan éppen, és hova. A HVG-nek nyilatkozó Kollányi Gyula operatőr szerint a hetvenes évek végén még merész újításnak számított, hogy a középvonalon felállított totálképet adó kamera, egy közelítő kamera és egy fix képet adó kamera mellé még egy snittelő kamera, két játékos párharcát mutató képe is élő adásba kerüljön.

A mozgó vagy éppen a kapu mögött elhelyezett kamerákról ekkor azonban még nem is álmodtak. Az első ilyen kamerákat a kilencvenes évek közepén alkalmazták, azután jött a helikopterre szerelt felvevő meg a vállon hordható, rázkódásbiztos steadycam, lassan olyan lett a foci, mintha csak a Vészhelyzet rendezői dirigáltak volna a közvetítéseken, verejték, vér és dráma, de mindez csak körítés, a mérkőzés nyolcvan százalékában még mindig csak öt kamera képeiből váltogatnak az adásrendezők.

A tengerentúlon minden jobb

Pedig Amerikában kialakult egy sokkal látványosabb közvetítési stílus, ami nemcsak filmszerű betétekkel díszíti a rutinszerűen lekövetett meccseket, de videojáték-látványt is kínál.

Grafikák borítják el a kép alsó részét, olyan részletes statisztikát kapunk a játékosokról, amilyenekről egy MTK–ZTE-meccsen álmodni sem merünk. Mikor fogjuk mi megtudni például, hogy Kanta József a szombati meccseken, ha az első passza sikerült, hány gólt szerzett ballábas kapusok ellen?

Az amerikai sportok lényege a statisztika, a számokat pedig iszonyatos mennyiségben adagolják, nemcsak a szünetekben vagy cserénél, mint az európai futballközvetítések alatt, hanem a meccsen szinte folyamatosan. Azon lehet vitatkozni, hogy ennek mi értelme lenne egy magyar bajnokin, de például egy olyan meccset, mint a végtelenül unalmas olasz–spanyol Eb-negyeddöntő, csak feldobnának az inzertek – a középpályán impotensen passzolgató játékosoknál mindenképpen érdekesebb lenne olvasni, hogy Puyol ballal hányat passzolt, vagy azt, hogy hány métert futott a legutóbbi sprint alkalmával Torres, és milyen sebességgel.

A technológia már régen rendelkezésre áll, az amerikai közvetítéseken minden a nézők kiszolgálásáról szól: a FOX 1994-ben, amikor elnyerte az NHL-meccsek (az észak-amerikai profi jégkorongliga) közvetítési jogát, bevezette az úgynevezett "okos korongot", egy olyan pakkot (ez a korong neve a jégkorongban), amibe elektronikus kütyüket építettek, így a képernyőn halványpiros kontúrral jelent meg, hogy a laikusok számára is követhetővé váljon a korong sebes útja.

Az amerikai futballban már évek óta megszokott, hogy a tévében megjelenő képen virtuális jelzésekkel látják el a játékteret, azaz minden pillanatban pontosan tudja a néző, hogy a támadó csapatnak egészen pontosan meddig is kell eljutnia az adott támadásban. Arról nem is beszélve, hogy míg a Sport1 fociközvetítésein a szakkomentátorok kézzel berajzolt nyilakkal és bekarikázott játékosokkal magyaráznak a szünetben, az NFL-meccseken az adott támadás utáni visszajátszásban csilivili grafikai megoldásokkal azonosítják a támadókat és a védőket, mindenkinek jól érthető, profi jelzésekkel magyaráznak – másodpercekkel azután, hogy élőben láttuk, ahogy hat hústorony rázuhan a labdát cipelő szerencsétlenre.

Az idei Eb-n hatalmas újdonságként beharangozott pók, hivatalos nevén skycam rendszer, (azaz "égi kamera") az NFL-meccseken már 1980-ban állandó szereplő volt, 2001 óta a rendszer teljesen távirányítható, és olyan képeket készít, amelyekről mi még csak álmodni sem merünk. Az európai futballközvetítésekben tulajdonképpen a visszajátszás (1965 óta alkalmazzák az USA-ban, a hetvenes évektől kezdve Európában) volt az utolsó nagy áttörés, a super slow motion (rendkívül tiszta lassított felvételt adó technológia, amely másodpercenként több mint ötszáz képkockát rögzít) felvételek, vagy a szuperközeli képek pedig csak ezt cizellálják csak.

Bezzeg az amerikaiak nem félnek újítani: például 2006-ban egy Colorado–Dallas-hokimeccsen tesztelték le a sínkamerát, ami egy, a jégkorongpályát övező plexifal tetejére erősített sínrendszeren folyamatosan futó távirányított kamera, ami lehetővé teszi, hogy a néző mindig akcióközelben legyen, úgy érzi, hogy szinte ott korizik a játékosok között.