Vér, belek, DNS

Quentin Tarantino. Trapéznadrágra freccsenő agyvelő, vécé felett gőzölgő, szétloccsantott fejű hulla, és vérben tapicskoló főszereplő, aki egész filozófiai rendszert épít a McDonald's és a Burger King ellentététre, persze, csak amikor éppen nem lassított képekben mészárolja a statisztériát. És az egész közben funky szól a hetvenes évekből, japán pop a nyolcvanasokból, vagy éppen progresszív country a kilencvenes évek elejéről.

A Helyszínelők. A tengerentúlon epizódról epizódra huszonötmillió nézőt vonzó amerikai krimisorozat, amiben a golyók lassított közelikben tépik fel a szívburkot, és amiben két reklámblokk között legalább két tucatszor mondják, hogy DNS, és egyetlen ottfelejtett szempilla elemzéséből kiderül, hogy ki gyilkolt, miért és egyébként is, mi a kedvenc zenéje.

Most pedig képzeljük el, hogy Quentin Tarantino egy Las Vagas-i sikátorban találkozik a Helyszínelők stábjával, egyik kezében papírpohár tele a játékautomatákhoz való huszonöt centesekkel, a másikban ugyanez, csak viszkivel, és ha már ott van, felajánlja, hogy ír egy részt, sőt ha lehet rendezősködne is egy kicsit. Mert, hogy a hivatalos verzió szerint pont így történt, és idén májusban a CBS-en már be is mutatták a szokásos negyvenöt perc helyett majdnem két órás részt, amit a Ponyvaregény és a Kill Bill alkotója ütött össze a heveny félkarúrablózás szüneteiben.

Amerikában majdnem harmincegymillióan látták, amint elrabolják Nick Stokest, a bűnügyi helyszínelők egyik tagját, majd egy webkamerával felszerelt koporsóban élve eltemetik. Mindezt egy Las Vegasról szóló karácsonyi country-dallal és egy groteszk boncolással pörgette fel Tarantino, de egyébiránt a sorozat ötödik évadát lezáró epizód csak annyiban tér el a Helyszínelők más részeitől, hogy több benne a következetlenség, a pontatlanság, és az erőltetett fordulat.

Tarantino az erőteljes képeket laza, széthulló sztorival kötötte össze, így ugyan van betonra helyezett bélrendszer, szűk koporsóban vergődő rendőr és nyílt színen darabokra robbanó öregember is, de nem nagyon derül ki, hogy mindezek az események hogyan is következnek egymásból, sőt még a gonosz motivációit sem sikerül egy délutáni rajzfilm követelményeinél alaposabban kidolgozni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a sztoriban feltűnik egy lány, akinek mindössze annyi a feladata, hogy lesütött szemmel, de azért jól érthetően kimondja, hogy "leszbikus szexrabszolga".

Tarantino csak elszórakozott kicsi a Helyszínelőkkel, megmutatta, hogy ismeri a sorozatot, és ha akarna, írhatna egy jó részt, ahol nem csak a jól bejáratott klisék, a hajszálra zoomoló kamera és a DNS-elemzés működtetné szinte automatikusan a sztorit. Aztán mégsem akart, de az eredmény ennek ellenére megér egy hétköznap estét.