Árpád
-1 °C
9 °C

Frei világa, és ami mögötte van

2006.01.24. 07:45
- Vajon hol élnek a vörös kapitalisták? - kérdezgeti egy hete Frei Tamás a TV2 ajánlóiban. Elsőre, fél füllel elkapva a mondatot, rohan az ember a tévéhez: mi a fene, csak nem hazánkba érkezett Frei Tamás, hogy bulldogként vesse magát a Nomentana-ügyre? De nem, Frei Kínáról mesél.

A bunkó magyar innen tudhatja meg, hogy Kínában rengeteg a gazdag ember, van mágnesvasút, sőt kereskedelmi tévé is létezik. A bunkó magyar ugyanis - Frei szerint - eddig úgy gondolta, hogy Kínában szegény, kicsi, szürke Mao-öltönyös emberkék élnek, ezeket a tapasztalatait pedig a bunkó magyar konkrétan a józsefvárosi kínai piacon szerezte. Ebben az egyben Frei Tamás biztos: a műsorban legalább hatszor emlegetik a józsefvárosi kínai piacot, mint a magyar Kína-kép origóját.

miért tesz úgy Frei Tamás, mintha ő fedezte volna fel Kínát?
Na de nem biztos, hogy Frei téved. Lehet, hogy van itt két-három-ötmillió ember, akinek eddig elkerülték a figyelmét a Kína felemelkedéséről szóló hírek, és azt se vették még észre, hogy ha valami háromnál több alkatrészből áll, az made in China. Most Frei felnyitja a szemüket: Mao meghalt, Sanghajban hatvanhat pláza van, egyesek Ferrarival járnak, gyémántos órákat árulnak, parancsoljon a kedves néző elkáprázni. Vannak Kínában gazdagok.

Ambivalens műsor a Dosszié. A tanulatlan paraszt, aki minden egyes kínait tanulatlan parasztnak vél, soha sehol nem tanul ennyit Kínáról életében. Mindenki más viszont értetlenül mered a képernyőre: miért tesz úgy Frei Tamás, mintha ő fedezte volna fel Kínát? Miért hiszi, hogy szerintem Kína egy óriási józsefvárosi piac, amelyet ceruzaelemmel működő kis műanyag robotok laknak? Hát nyilván azért, mert kizárólag olyan nézőt képzel el magának, aki erre rászorul. Továbbá feltételezi erről a tök tudatlan nézőről, hogy alapvetően érdekli Kína, csak az elmúlt tizenöt évben nem volt érkezése rácsodálkozni.

Mindezek ellenére megvillannak érdekes összefüggések, információk, amiket értékelhetne a nem síkhülye néző is. Ott bujkál a riadt arcú műsorvezető kislány, a kínai hoffereszter arcán és kitérő válaszaiban, hogy egy diktatúra alattvalójának lenni mégis más fíling. Viszont a nem síkhülye néző addigra már felhúzta magát; fejét fogva rohangál a tévé előtt, és megfogadja, hogy istenbizony odafigyel Kínára, sőt megtanul kínaiul, csak ezt ne kelljen még egyszer elszenvednie. Ilyen lehet párttagnak lenni: rettenetes sok hülyeséget lenyel az ember egy-két szép pillanatért.

Hát csak nem megettél egy egzotikus viccescigit, Tamás?
De minden célcsoportot, legyen akár szájtáti hülye vagy HVG-olvasó öltönyös-okos, halálra idegel eddigre Frei minden eddiginél kíméletlenebbül alkalmazott találmánya. A heherészeti narráció. A riporter minden mondatában kétszer elneveti magát. Másfél mihilihiárd. Kohonzuhulátus. Ehemberi johogok. Hát csak nem megettél egy egzotikus viccescigit, Tamás? Vagy netán egy kéthetes röhögőgörccsel esett egybe a forgatás? Vagy talán ahannyira ahabszurd ez az egész, hogy röhögés nélkül már elő sem lehet adni? Gyanítom, hogy az utóbbi volna az üzenete ennek a retorikai eszköznek: egymillió dollármilliomos, kedves nézőim, hát ez akkora sok pénz, hogy az nekünk már vicc; cenzúra, drága nézők, hát ilyen kis elmaradott hülyék ezek, nevetséges. Ez a vihorászás ráadásul az utómunkák során kerül a szalagra, így aztán végtelenül mesterkélt, és még csak halványan sem kelti azt a benyomást, hogy a riporter most valóban, spontán megdöbbent.

Hogy miért fölösleges ez a diszkócicás modorosság, azt remekül mutatta be a Dosszié végére biggyesztett felvétel. Frei korábbi, jemeni tudósítása ellen tiltakozott a jemeni konzul. A sértett diplomata a jemeni elnök aranykeretes arcképe alatt, a jemeni zászlóval az asztalán, papírból olvassa fel arabul, hogy mennyi Jemen lakossága és területe, valamint hogy ez igenis egy szabad, finom, csudajó demokrácia, ahol még vannak hibák, de nem kellene őket túlhangsúlyozni, mert akkor aranykeretes elnök úr megharagszik. Csak az egyenruha hiányzik, Jaruzelski tábornok megnyalja húsos ujjait. Nem kell ehhez szmájli meg műröhögés. Majd én azt tudom, mikor csodálkozzak vagy röhögjek, és mikor örüljek legalább annak, hogy nálunk már nem ez az infotainment, hanem Frei Tamás.