Így szól a biztos Úr

A gorenje-idők egyik utolsó emléke, a Kék fény, immár nevében is feltámadt, miközben funkciója, a rendőrségi tájékoztató és szórakoztató magazinműsor műfaja sosem szűnt meg. Igazság szerint még egész közelről nézve sem sok a különbség az elődhöz, a 112-höz képest. Nyilván változtak a külsőségek, de hát azokon a legkönnyebb változtatni. Ami nem jár együtt azzal, hogy feltétlen jobbak is lettek: a műsoron széltében-hosszában végigvonul a kék villogás motívuma, és ez eléggé idegesítő, ha az ember tévézés közben mondjuk eszik vagy pulóvert köt. De anélkül is; a kék villogás eredetileg azért lett a műsor szimbóluma, mert a rendőrautó tetején is kék villogás van. Mégpedig azért, hogy idegesítő legyen és ezáltal észrevegyék - ám a képernyőn nem jó ötlet ezzel az eszközzel gyakran élni.

A 112 műsorvezetői

Ez a fajta hatásvadászat azonban még mindig könnyebben elviselhető, mint például a Forró nyomon nevetséges, újrajátszott bűnesetvideói vagy Máté Kriszta szellemidéző bakfisra emlékeztető grimaszolása. Efféléktől a Kék fény megtartóztatja magát, persze részben azért, mert eredeti felvételek állnak rendelkezésére. Kimért, normális műsorvezetők ismertetik az eseteket, bízva azok önsúlyában (ami itt zömmel elegendő is), nem dramatizálva túl, amit nem kell.

A szerkesztés is tisztességes munkát tükröz, rendesen el vannak helyezve a dolgok, szóval még a köztévé - általában - szemérmetlen igénytelensége sem bukkan a felszínre. Nem rossz tehát a műsor abban az értelemben, ahogy egy kereskedelmi bűnrevü rossz lehet. Státuszánál fogva azonban leselkednek rá egyéb műsorkészítői csapdák. Maradva a szerkesztésnél rögtön adódik példa. Orbán Péter rendőrfőkapitány interjúja egyfelől szintén a Kék fény bennfentességét jelzi, másrészt meg kellemetlenül egyoldalú bemutatása olyan ügyeknek, amelyekben eleve két-három érintett van.

Közbevetőleg: Orbán Péter atyafi

Mielőtt azonban borongós, pipafüstös moralizálásba fognánk a Kék fény szerkesztéséről, térjünk ki egy kicsit Orbán Péterre, mert ez az interjú oskolapéldája annak, hogyan ne kommunikáljon egy magas beosztású köztisztviselő. Nem politikáról vagy erkölcsről van szó, inkább retorikáról, vagy még inkább: a nyelvhasználaton átsugárzó intelligenciáról - avagy mélytengeri sötétségről. Persze hallottuk már beszélni a főkapitányt, meg tudjuk, kiféle ő nagyjából... talán nem is személy szerint róla szól ez az egész, hanem bizonyos normákról.

Tehát: amikor valaki indoklás nélkül kirúgja néhány beosztottját (kerületi kapitányokról van szó), akkor megvannak azok a bevett formulák, amelyekkel úgynevezett kitérő választ fabrikálhat, s azt maga elé tartva elhajthatja magától a magyarázatot váró újságírókat. Nem így Orbán Péter. "Nem nyilvánosságra való kérdés", hogy miért döntött úgy, ahogy. Ojvé, mondaná erre a magyartanárok védangyala. Rendben, nem akarja megmondani, de hát akkor legalább létező magyar kifejezésekkel ne mondja meg! Ilyen nyomorúságos beszédkultúra mellett akár le is tolhatná a gatyáját, aztán megmutathatná a kamerának: mi közöd hozzá, bazmeg?

És mert mindenkinek megbotolhat a nyelve, dokumentáljunk még egy aranyköpetet hazánk első rendőrétől. Bizonyos, sajtónyilvánosságot kapott állítólagos vallomásokkal kapcsolatban sikerült úgy fogalmaznia neki, hogy azokat magasröptű találmányoknak tartja. Ehhez már nem is járna kommentár; hacsak nem annyi, hogy amire ő gondolt, arra még egy eggyel helytelenebb szó is létezik: a "kitaláció", szép, latin képzős magyar tővel, az se piskóta, de nyilatkozó rendőrtől elmegy. De magasröptű tanálmány? A helikofter, meg a röpülő, az.

Amúgy nem érdemelné meg szegény a kemény hangú bírálatot, ha nem szólna ez a lebőgés arról is, ami elsősorban a feladata: a vezetői készségről és attitűdről. Nem kell egy rendőrkapitánynak összefüggően beszélni tudnia, meg nem kell neki érteni egy csomó más dologhoz sem, ha ilyenkor van olyan bölcs - és ez az érdem már független attól, hogy mi a foglalkozása -, hogy másra bízza a feladatot. Ő azonban, aki kihúzza magát, ha mikszáthi figurának neveztetik, ő, a vérbeli atyafi gyön, gesztikulál veszettül, nem is kapanyél, hanem komplett traktorok potyognak a szájából, és megaszondja a köznek. És vót a tévében. Amikor azt mondja, "ha ez a köztudatba kimegy" (már meg se lep), kibiccent a kamerába, ahogy mutatták, arra van a köztudat.

Szolgálunk és védekezünk

Ez az interjú volt az a pont, ahol a szerkesztés érezhetően benne maradt a rendőrségi sajtó veleszületett egyoldalúságában. Hiszen az érvényes és értékes anyag, hogy Orbán Péter cáfolja a bulvársajtó értesüléseit, de egy effajta téma feldolgozásánál magától értetődő, hogy megkeressük - vagy legalább megpróbáljuk megkeresni -, az érintett újság szerkesztőségét, és az ő véleményüket is kikérjük. Nem mindig sikerül, de ilyenkor meg elmondjuk, miért nem tudunk eleget tenni ennek az újságírói kötelezettségnek. Enélkül a műsor rendőrségi közlönnyé silányul. És az sem kifogás, hogy a cáfolandó orgánum is egyoldalú volt; egy hiba nem igazol egy újabbat.

Megvannak tehát az alapok egy jó és egy rossz műsorhoz egyaránt. Lehet a Kék fényből egy visszafogott, emberhez méltó hangvételű, a feldolgozást és a rémüldözést a nézőre hagyó hírmagazin, és emellett lezüllhet a rendőrségi szócső csekély hitelt és gyanús munkatársakat megnyerő csatornarendszeréig. Egyelőre azért lehetünk optimisták, s ha a hatóság Garamvölgyin kívül is talál képernyőképes kollegákat, és ráadásul nem ők beszélik majd tele az adásidőt, akkor elképzelhető, hogy értelmet nyer ez a feltámadás. Az egykori Kék fény óta annyi biztosan változott, hogy a rendőrség véleménye már nem az egyetlen érvényes vélemény.