Földi mása

Most hogyan írjam le egy gyermekkórházban játszódó sorozatról, hogy a hatásvadásztahóságokkal operáló stábot senki sem meri elküldeni a vérbe, mert az orvosok, ápolók, asszisztensek pontosan tudják, hogy minden fillérre szükségük van, minden formájára a nyilvánosságnak, ezért aztán hajlandók elviselni, hogy okoskodó, szenzáció hajhász szemét készüljön mindennapjaikról, munkájukról, egy amatőr videójegyzet, amit elkészítetthettek volna egy ráérő pumpatechnikussal is, csak akkor soha nem került volna adásba. Nem, ők inkább tűrik a hónaljukban lihegő stábot, jó képet vágnak a dologhoz, kerülgetik a vezetékeket, csak az öltözőben súgják oda egymásnak? Már csak egy hetet kell kibírni, ne vágd pofán.

Aztán amikor a felvételek elkészülnek, a stáb leül, és liversztormingolnak egyet, hogy vajon a lyukas fejű kölyökkel kellene-e kezdeni, vagy az arc nélküli lánnyal, és ha az előbbivel, akkor hány részben hozzák a gyógyulását, és vajon hány gyógyulásra jusson egy halál, ha jusson egyáltalán, de inkább ne, vagy csak említés szintjén, és tíz percenként nyomjuk-e azt, hogy ezek az emberek éjt nappallá téve, vagy nyolc percenként. Aztán összevágatják az egészet portással, és mennek máshová, mondjuk a rendőrökhöz, akik ugyancsak áldozatos munkával, éjt nappallá téve, közben meg nagyon, de nagyon magasról szarnak rájuk is, mintahogy ránk. Ne legyenek illúzióink.