Nekik 80
Nekünk 80: műsor a nyolcvanas évekről
Elsősorban a témaválasztás miatt. A történelemoktatás Magyarországon - a gimnáziumi felvételik, majd az érettségi miatt - úgy alakult, hogy míg az ókort és a középkort, és főképp a tizenkilencedik századot még megtanítják, a történelem fonalára a második világháborúnál, de legkésőbb 1956-nál helyre kis bogot kötünk, és nekilátunk ismételni az ókort, a középkort, leginkább pedig a tizenkilencedik századot, aztán jön megint az ókor, vagy maga a nagybetűs jelen. (A legújabb kor már talán nem is létezik, bennragadtunk az újban, örökre.) A hetvenes és nyolcvanas évek persze nemcsak a vizsgadrukk miatt maradnak ki, hanem azért is, mert úgymond ellentmondásos a megítélésük, és az a töritanár, aki mégis belevágja a fejszéjét ebbe a nehéz dióba, egyúttal felkészülhet a fogadóórán különféle fenyegetésekkel élő, nehezen kezelhető apukákra is.
Ugyanakkor a szocialista időszak kultúrája és közélete már csak azért is érdekes, mert vagy megéltük, vagy első kézből ismerjük, így sokkal több nézőt érdekelhet, mint a szintén érdekfeszítő, de már egyértelműen mélyhűtött történelem. Tehát mégiscsak foglalkozni kell vele. Erre pedig a showműsor a legalkalmasabb, mivel ebben lazán megteremthetjük a késő Kádár-kor mindennapjai iránti nosztalgiát, miközben maga a műfaj jelzi, hogy az már elmúlt, végleg. Elkerülhetetlen ugyan, hogy a mostani gyermekek rendre megkérdezzék édesapjukat, ki volt az a Késő Kádár, de ha apu el tudja magyarázni, akkor ez áthidalható, és mire ők érettségiznek, talán mégis bekerül a tantervbe.
A nosztalgia kifejezés magyarázatra szorul, elkerülendő, hogy beutaljanak egy hétre a Terror Házába. Ez a magyarázat röviden annyi, hogy Pet Shop Boys, hosszabban mondjuk Napóleon Boulevard. A totális diktatúrában is (hát még a puhában) mulatnak, vásárolnak, élnek az emberek, tehát húsz évvel később, a még totálisabb demokráciába is magukkal hurcolják a könnyen kiváltható emlékezési reflexeket. Ráadásul - mivel az ember hajlamos az idő puszta féregmozgását haladásként felfogni - egyben ki is lehet röhögni az akkori szlogeneket és divatokat, sőt, utólag azt is, amit akkor csak csöndben lehetett.
Ennyit az ötletről. Most nézzük, hogyan lehet tönkretenni.
Természetesen egy csomó minden kapásból kimarad. Ezen nem lehet segíteni, ezért nem jár fekete pont: a műsoridő véges, főleg ha - ahogy látni fogjuk - a felét ostobaságokra fordítják. El lehetne rontani például ócska műsorvezetőkkel. Nem tették: Vágó és Jáksó is gyakorlott, profi munkásember - külön-külön. Ketten viszont meglehetősen unalmas zsánerszerepet játszanak csupán: a hülyegyerek és a nagyokos. Holott elég volna, ha együtt - és nyilván másképp - emlékeznének; nyilván ez volt az eredeti koncepció, csak aztán, ahogy a rossz zeneszerzőknél, adta magát egy kis díszítés, egy kis sallang.
A műsor nagyobb része - leszámítva az olyan rutinfeladatokat, mint űrhajósok és filmrendezők meghívása és tálalása - szimpla archívumkannibalizmus, nem meglepő módon, mivel erről szól az egész. Erre még visszatérünk.
Mivel minden ilyen flottul megy, összeül a válságtanács. Elviselhető műsorvezetés, remek ötlet, kimeríthetetlen és olcsó archív anyagok. Nagyon megorrolnak ránk házon belül, ha nincs miért szégyenkeznünk. Hát hogyan is vágjuk haza ezt az egészet?
Ilyenkor szolgálja meg a pénzét a proletárdiktatúrából ittmaradt médiaszakértő. - Bohózat! - kurjantja öblösen, és felcsillannak a szempárok körülötte; igen, a bohózat az, amivel biztosítható az elvárt színvonal. Nosza, szedjünk össze hirtelen vagy harminc statisztát, kerítsünk egy igazi ludasmatyis színműírót, és adjuk nekik a műsoridő felét. Így is lett - a nosztalgia után két epizóddal is beront a képernyőre a nosztalgiázni próbáló, ízig-vérig jelenkori bunkóság, a túljátszott - mert eleve túljátszásra írt - szerepek: a pártfunkci-munkásőr és családja, panellakásban. Na ilyenkor lehet kimenni, és elkészíteni a kétfogásos vacsorát, majd a másik rész alatt elfogyasztani. Ebből egy hang se derül ki a nyolcvanas évekről, legfeljebb az, hogy mit képzel erről az időszakról egy tehetségtelen komédiaiparos.
Pedig az alapötlet olyannyira elég a dicsőséghez, hogy minimális felvezetésekkel, pusztán az archívumból össze lehetne ollózni csaknem a teljes műsoridőt. Reklámból, tudósításból, kisfilmek a nagyvilágból maradt elég, még a következő generációnak is jut belőle újrafelfedeznivaló. Nem kéne kemény munka árán utólag elrontani még a nosztalgiát is. De hát nekik nyolcvan, vagyis fokozottan mindegy.
