Petőfi a narancsligetben

Természetesen az Országimázs KP legújabb műremeke, a március 15-én rendezett központi felvonulást népszerűsítő toborzóreklám a téma, és csak az. Nincs már értelme bő lére eresztett fejtegetésekben ostorozni a tényt, hogy közpénzből készülnek pártreklámok; megvan erre a magyarázat, ahogy a többi lopásra is. Közpénzből, mert közérdeket szolgál, s akinek nem eléggé közérdek, ami annak találtatott, az a nemzettel fordul szembe, tehát nem kell rá odafigyelni. Bámulatos ívű érvelés: Möbius-szalagként önmagába fordul vissza, és csak egy oldala van.

De foglalkozzunk csak a reklámfilmmel. Először is meghatározódik az ünnep maga, hogy a néző - a tévépolgár - képben legyen, értse, mi is van - elvégre nem mindennapos azért, hogy cilinderes fiatalemberek bulizni hívják. Az ünnep mibenléte persze dióhéjban aligha foglalható össze: mindösze annyi fér a spotba, hogy "ezernyolcszáznegyvennyolc tavaszán a magyar nemzet a polgári jövőt választotta", és még ezt is meg kell támogatni szőke nővel, hogy odafigyeljenek. Ennyi, nem több a felvezetés, de jogosan: feltételezhető, hogy a lakosság túlnyomó része azért felfogta már, kábé mit ünneplünk ilyenkor, megtanulta az iskolarendszerben, fölösleges ragozni. Azt viszont talán kevesebben tudják, meg tanítani is elfelejtették (azok a szemetek), hogy ez a forradalom magának a polgári jövőnek a választását jelentette.

Sikamlós szakmai terület a közpénzekből folytatott kormánypropaganda: úgy kell eladni a terméket, hogy nem mondjuk ki a nevét. Igazi művészt kíván, költőt, aki úgy tud szerelmes verset írni, hogy véletlenül sem mondja ki, mit akar, de az érzékekre hat, zenéjével, násztáncot lejtő verslábaival andalítja el a vágyott hölgyet. Vagy például fogunk egy Polgári Pártot, és kacsintunk hozzá egy polgári jövőt, meg hozzáragasztgatjuk 48-at leukoplaszttal, egy alkalomra talán kitart.

Ez a polgári mivolta a forradalomnak annyira lényeges, hogy a reklám végén is elhangzik: a szabad, polgári jövő ünnepe. Mi több, a polgári szó egybeforrt a jövővel: akármennyire is százötven éve volt, érzékeljük, hogy most inkább a jövőről van szó, legfőképp a közeljövőről, amikor is a magyar nemzet megint választ, s ha Isten elég mélyen metszette markába a magyar nevet (rovásírással természetesen), akkor remélhetőleg ismét a polgári jövő mellett teszi le a fegyvert, hogy egy röpke képzavarral azért utaljunk a történelmi következményekre.

Kisajátításnak szó és betű szerint nem nevezhető, még annak ellenére sem, hogy a kontextus több mint elegendő, hogy megértsük, ki is az a polgári jövő ebben az országban. Újabb szó változott színné, de ez sem most kezdődött, hagyjuk. De egy halk horkantást mégis: a kokárdára is rátette nemzetiszín szőrű mancsát valami törzskönyvezett tenyészmagyar-egyesület, hogy hagyjuk a választásokig koszolódni a kabáton, és az majd elűzi a strigákat, mint fokhagyma a vámpírt. Saját jelképek híján fogjunk valami egészen mást, tartsuk a fejünk fölé és óbégassunk - majd csak összeforr a tudatokban a nemzet és új nemessége, mint a buta inkák fejében a ló és lovasa. És figyeljünk arra is, hogy a balfélen meg az SZDSZ iszkol Kossuth fejével: ők speciel a Kossuth-hívőket próbálják magukkal csalogatni, jelezvén: Lajos szerintük szabaddemokrata.

Aztán jöhet a parasztromantika. Cilinderes fiatalemberek szavalnak a múzeumlépcsőn (felidézve a korabeli pesti polgárokat), majd ekhós szekéren átsurmogunk a Nemzeti színházhoz - éljenéljen!, kiabálja a távolban egy bor- és bajuszízű hang -, ahol dudaszó lesz és huszárok. Kapaszkodunk a történelem szövetébe tíz hosszú körömmel, próbálunk kicibálni belőle egy-egy szálat, amiben biztonsággal megkapaszkodhatnánk. És csak a hímzést sikerül lefeszegetni. Miért, hogy a Mr. Spocknak beöltöző Star Trek-fanokat kisgyereknek nézzük, a Napóleonnak öltözőket hülyének, de ünnepelni csak úgy tudunk, hogyha magunkra aggatjuk a szertárat, molyostul? Miért nem elég hiteles, ha emlékezünk - miért kell ahhoz idehozni a múltat magát? És ha már idehozzuk, miért kell mégis a fejébe csapni a saját tökfödőnket, és szíven szúrni a pártjelvénnyel?

Na miért, hüjegyerek. Mert nem mindenki agyal ennyit összevissza, azért. Miénk a múlt is - és magunknak építjük.