Dezső
14 °C
25 °C

South Park: rajzfilmbe fojtott tömeggyilkosság

2001.07.18. 15:42
Az amerikai családi értékeket és - elvben - PC-t nyomató tömegkultúra már a South Park előtt is kapott jó pár pofont. A kilencvenes években olyan ellenkulturális, nyálmentesitett rajzfilmsorozatok születtek, mint a Simpsons, és a kicsit anarchisztikusabb Beavis and Butthead. Ezek aztán a megszokott nyomvonalon bevonultak a világ többi részének tömegkultúrájába. Hozzánk a Simpsons most ért el, tíz év késéssel, éppolyan anakronisztikussá válva, mint a Charlie angyalai.
Az ellenkulturális rajzfilm hagyományát követi a South Park is, de ami a virtuális Colorado állambeli faluban zajlik, az már tényleg a civilizáció vége. Az 1997 augusztusában indult széria elődeivel ellentétben nem polgárpukkasztás, inkább rajzfilmbe fojtott tömeggyilkosság. Alig egy hónapja ment a sorozat az Egyesült Államokban, mikor a Newsweekben már a betiltásának gondolatával kacérkodtak, nem véletlenül.

A sorozat valóban brutális, a főszereplő kartonfigura-alsótagozatosak cinikusak és a szó szoros értelmében civilizálatlanok. A történet viszont nem bárdolatlan, mint a Beavis és Butthead, amelyben a békarobbantás volt a dramaturgia csúcspontja, hanem inkább ravasz és tökéletesen skizó. A szerzőpáros, Trey Parker és Matt Stone így nyilatkozik az általuk teremtett, meglehetősen nyugtalanító világról: "annyira nyakatekert és szürreális, mint egy kilencéves iskolás gondolatvilága."

Mindenesetre a beparázott amerikai szülők, akik félnek attól, hogy a gyerekeik gondolatvilága netalán valóban olyan horrorisztikus lesz, mint a South Park, gyakran választják azt a megoldást, hogy a család együtt nézi, aztán meg megbeszéli a rajzfilmet - még elképzelni is öröm a szülők arckifejezését egy-egy vaskosabb dialógusnál. Főleg mert a film csak vaskos dialógusokat tartalmaz.

Az alkotók a coloradói egyetem filmszakán végeztek, és nevezetes beszólásukat már rongyosra idézték: "Mi voltunk az egyetlenek az évfolyamon, akik nem fekete-fehér filmet akartunk forgatni leszbikusokról." Ők nem a kivonulás pályájára álltak rá, hanem belevetették magukat a tömegkultúrába, és a legprimitívebb animációs technikával létrehozták gyilkos kis rajzfilmüket. Tökönszúrva az amerikai gyerek- és családmítoszt, obszcén, nyolcéves főhőseik minden részben kivégzik egyik kis gyerekhősüket, a lokális Mikkamakkát, Kennyt; esetenként többször is. A főszereplők, - Stan, Kyle, Cartman, Kenny, Wendy - rendelkeznek némi karakterrel, de nem mondhatók túl szimpatikusnak. Pozitív szereplő talán csak egy van, a kövér néger szakács, akinek a dalaiból összeállított lemez platina lett - beplatinázódott, amolyan slágerrádiósan - az USÁ-ban. A felnőttek világa viszont kész elmekórtani gyűjtemény. Az osztályfőnököt például kesztyűsbábja, Mr. Hat irányítja.

A South Park tobzódik az összamerikai toposzokban és rémálmokban - kövérség, homofóbia, vallási szekták, stb. - méghozzá bármilyen korlát nélkül. Szaddám Husszein, a Sátán lerombolja Kanadát, és Celine Diont arra kényszeríti, hogy énekelje el az iraki himnuszt. Kedvenceim az alsónadrág-gyűjtő manók, akikről sokáig azt hihetjük, hogy csak Kyle-ék egyik golyós osztálytársának fejében léteznek. Aztán Cartman megszólítja az egyik manót, és az elvezeti őket a manók erdei vállalatához. A manók tartanak egy gyors prezentációt alsógatya-feldolgozó nagyvállalatuk stratégiai célkitűzéseiről: 1.: Alsógatyagyűjtés, 2.: ? , 3.: Nyereség. Tökéletes karikatúra az üzleti sikerreceptekről.

A sorozat szeptember óta nálunk is látható a HBO-n, - totál rendszertelenül- és bár az a kultstátusz, amit az USÁ-ban elért, nálunk nem fenyegeti, Pest máris tele van South Park- pólós fiatalokkal. A szórakoztatóiparba való bevonódás - merchandising, mozifilm- ebben az esetben szerencsére semmit nem vont le a sorozat zsenialitásából. Jelenleg nálunk csak UPC-tulajdonosok tombolhatnak South Parkra, egyelőre sajnos nem látható az m1-en, mondjuk az Aranyfüst helyett, - a gyerekek úgyis korán ébrednek.

Innen Magyarországról nézve kicsit indokolatlannak tűnik a széria brutalitása, de a frusztráció és düh, ami a sorozatot olyan brutálisra alakitotta, amilyen, csak egy ugyanolyan terrorisztikus tömegkultúrára válaszolhat. Mindenesetre érdemes megnézni egy rajzfilmsorozatot, ami Peggy Charren, a gyermekek egészséges televíziózásáért küzdő szervezet aktivistája szerint magát a demokráciát veszélyezteti Amerikában. De ha nem akarunk egy évig Ranschburg Jenőhöz járni, akkor ne egy kilencéves gyerekkel.