A New York Times-szabály

A New York Times-szabály a feketék egyenjogúsítását célzó polgárjogi mozgalom részeként, 1964-ben született: a napilap 1960-ban egy olyan hirdetést tett közzé, amely több téves, a tényleges jogsértéseket eltúlzó állítást tartalmazott, ezért az egyik érintett közhivatalnok, bizonyos Sullivan beperelte a lap kiadóját a hirdetés szerinte becsületsértő állításai miatt. A helyi bíróságok hatalmas összegű kártérítést ítéltek meg neki, a Times kiadója ellen abban az időben tizenegy további, összesen 5,6 millió dollárról szóló per volt folyamatban a déli államokban a napilap a polgárjogi mozgalmat támogató liberális megnyilvánulásai miatt.

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság azóta mérföldkőnek számító döntésében megfordította a Sullivan-ügyben alsóbb szinten hozott ítéletet, kimondva, hogy "közhivatalnok a hivatali tevékenységére vonatkozó becsületsértő állításért nem kaphat kártérítést, kivéve ha bizonyítja, hogy az állítást szándékos rosszindulattal tették, azaz annak tudatában, hogy az téves, vagy teljes nemtörődömséggel annak téves vagy nem téves volta iránt". (A Sullivan-ügyről részletesen olvashat Molnár Péter Gondolatbátorság című könyvében)

A precedensjogra épülő amerikai jogrendszerben azóta stabil hivatkozási alappá vált ítélet a perbe fogott újságokról és újságírókról a felperesekre helyezte a bizonyítási terhet (a magyar sajtóperekben ma is az alperesnek kell bizonyítania a megjelent állítások valóságtartalmát, még akkor is, ha a kifogásolt állításokat csak idézte valakitől), de ami még fontosabb, az újságíró tévedése vagy gondatlansága önmagában nem elegendő jogalap, egy rágalmazási perben a felperesnek azt kell bizonyítania, hogy az orgánum és riportere szándékosan hazudott.

Alig akadnak sajtóperek

Ennek a nagy horderejű döntésnek köszönhető, hogy a New York Times az USA-ban azóta nem veszített sajtópert, és elvből nem egyezkedik peren kívül sem ilyen ügyekben - mondta David E. McCraw, a lap vezető jogtanácsosa a múlt héten a Közép-Európai Egyetemen tartott előadásában. McCraw First Amendment, azaz szólásszabadság-jogász, a lapnál a "newsroom körüli ügyekért", tehát a helyreigazításokért és a sajtóperekért felel, illetve jogi szempontból már megjelenés előtt ellenőrzi a rázósabb cikkeket.

McCraw csak a Sullivanként emlegeti a Legfelsőbb Bírósági ítéletet, amely a gyakorlatban szinte lehetetlenné teszi hogy közszereplők amerikai bíróságtól pénzbeli elégtételt kaphassanak a róluk megjelent, néha mégoly becsületsértő állításokért. Míg például az angol törvények szerint egy sajtóperben a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az újságíró felelősen járt el vagy sem, vagyis szakmai, illetve erkölcsi-morális kérdésekben kell döntést hoznia, az Egyesült Államokban a Sullivan óta csak azt nézik a bírák, hogy bizonyítható-e a szándékos riporteri hazugság.

Márpedig a szándékosság ilyen esetekben szinte soha nem bizonyítható, így bár az USA-nak olyan az imidzse, hogy ott mindenki mindenkit folyamatosan perel, más országokhoz viszonyítva nagyon kevés sajtóper indul - fejtegette McCraw. Egy brit újságíró soha nem érezheti igazán biztonságban magát, mert a bíróság szubjektív döntésén múlhat a sorsa, míg amerikai kollégájának elég annyit tudnia, hogy nem hazudhat szándékosan, meg kell legyen győződve az igazáról, és ez minden bíróság előtt elég.

Bíróság helyett a nyilvánossághoz forduljanak

McCraw számos példával illusztrálta a New York Times-szabály erejét. A lap egyik riportere néhány évvel ezelőtti cikksorozatában két ízben is leírta, hogy Rafi Khan kaliforniai üzletembert részvénycsalással vádolják, illetve hogy ilyesmiért már meg is bírságolták, és noha egyik állítás sem volt igaz, az újságíró a háttéranyag "félreolvasására" hivatkozott, a felperes pedig nem tudta bizonyítani a szándékos rosszindulatot.

"Nem szeretjük az ilyen hibákat, azért szeretjük megnyerni a pereket mert igazunk van, de a szándékos rosszindulat-próba még ilyen esetekben is védelmet jelent." A szándékos hazugságot azonban a New York Times szabály sem védelmezi, és a lap jogtanácsosa szerint nem bátorítja azt sem, hogy a sajtó felelőtlenül járjon el: egy újságíró sem büszke a hibáira, a Timesnél számolják hogy kinek mennyi helyreigazítása volt, és ha a bíróság nem is, a főnökség és a kollektíva számonkéri a riporteri gondatlanságot. Ami pedig az esetleg hamisan vádolt közszereplőket illeti, médiahozzáférésük lehetővé teszi, hogy a reputációjukat romboló hamis állításokat a nyilvánosság előtt korrigálják.

Egy hasonló ügyben egy a 2001-es antrax-levelekkel hírbe hozott biofegyver-szakértő is pert vesztett az újság ellen. Dr. Steven Hatfieldet, aki valóban gyanúsított volt, bár nem nevezte meg, de kormányzati forrásokra hivatkozva a mérgezett levelek fő gyanúsítottjaként, Mr. Z.-ként szerepeltette egyik riportjában a napilap. A később bizonyítékok hiányában felmentett Hatfield szerint személyazonossága egyértelműen azonosítható volt a cikkből, amely ily módon bűncselekménnyel vádolta, ám a védelem meg tudta győzni a bíróságot arról, hogy bár Mr. Z. figurája tényleg kísértetiesen hasonlóra sikerült, az újságíró nem csak Hatfieldre gondolt az antraxos gyilkos profiljának felvázolásakor.

Jelen pillanatban az egyik leghíresebb ilyen jellegű, folyamatban lévő jogeset Donald Trump nevéhez fűződik: a New York-i ingatlanmágnás és médiaszemélyiség, bár kétségtelenül közszereplőnek minősül, rágalmazásért, kerek öt milliárd dollárra perli Timothy L. O'Brient, a New York Times veterán riporterét, mert az a nemrégiben megjelent, TrumpNation című könyvében magukat megnevezni nem kívánó forrásokra hivatkozva kétségbe vonta Trump dollármilliárdjainak meglétét.

Nincs szükség öncenzúrára

"Sokat hibázunk, egyszerű és bonyolult hibákat is elkövetünk, de az Egyesült Államokban a törvény nem teszi lehetővé, hogy csak azért mert egy újság hibázik, kártérítésért lehessen perelni." - mondja McCraw. A jogtanácsos szerint erre azért van szükség, mert a perektől való félelem korlátozná a szólásszabadságot. Ha a rágalmazási perek valós anyagi kockázatot jelentenének, az újságírók kerülnék a bonyolult vagy ellentmondásos témákat, öncenzúráznák magukat, nem írnának szabadon befolyásos személyiségek viselt ügyeiről. Ezért az amerikai jogrendszer a szólásszabadságot előnyben részesíti a személyhez fűződő jogokkal szemben.

"Mikor Hatfield perelt minket, nem nekünk kellett bebizonyítani, hogy ő az antraxos gyilkos, hanem neki, hogy nem ő az." Ez óriási különbség, mondja McCraw, ahogyan az USA-ban véleményért sem jár kártérítés, nyugodtan le lehet írni hogy Donald Trump kapzsi, mert ez nem tényállítás. Az USA-ban rágalmazás előkészületének gyanújával sem lehet megakadályozni egy könyv vagy egy újság kiadását, mint például az Egyesült Királyságban, ahol ez a lehetőség oda vezetett, hogy a brit újságírók a megjelenés előtti jogi lépésektől tartva konkrét ügyekben nem merik reagáltatni cikkeik alanyát - ez történt például Kate Moss drogbotránya idején.

További könnyítés az amerikai újságíróknak, hogy korlátozás nélkül hivatkozhatnak, idézhetnek hivatalos dokumentumokat, például egy bírósági vagy rendőrségi iratban foglaltak esetén nem kell bizonyítaniuk az állítások valóságtartalmát. Amikor egy Németországban élő ukrán üzletemberről FBI-jelentések alapján megírták hogy csempész és gengszter, a férfi Németországban perelt - a lapnak ott önállóan is bizonyítania kellett volna az FBI-iratból idézett állítást, a pert végül csak úgy tudták megnyerni, hogy kiderült: a terjesztő csődje miatt a cikk megjelenésének napján egyetlen példányt sem adtak el a New York Timesból Németország területén.

Gondot okoz az internet

A legtöbb fejtörést a New York Times jogi osztályának jelenleg az internetes kiadás okozza: mivel a sajtóval kapcsolatos jogszabályok minden országban mások, az amerikai jog szempontjából kifogástalan online verzió könnyen törvényt sérthet valamelyik más országban, ahol szintén elérhető. A Wall Street Journalt például az online kiadás elérhetőségére hivatkozva Londonban perelték azok a Szaud-Arábiai üzletemberek, akiket terrorcsoportok finanszírozásával hozott kapcsolatba a lap. Az amerikai lapokat aggasztja, hogy más országok törvényei korlátozzák az online publikáció szabadságát, mondta McCraw, rágalomturistákként emlegetve azokat, akik külföldön indítanak pereket amerikai lapkiadók ellen ilyen alapon.