Havas Henrik, menekülj!

Jobb hírem van annál is, minthogy Laure Manaudou francia úszónőnek az internetre frissen fölrakott fotók tanúsága szerint gyurmából van a melle: az ennél is jobb hír az, hogy nyomtatásban megjelent a XXI. századi magyar újságírás legnagyobb teljesítménye, egy fantasztikus könyv, aminek lehangolóbb címe van egy kifizetetlen reformkommunikátornál, a témája meg olyan unalmas, hogy azt a tradicionálisan csalinak számító első bekezdésben el sem merem mondani. És az erre hajlamos embernek mégis lúdbőrzik a háta, ahogy Szlankó Bálint - most kapaszkodjanak erősen egy múlt heti Economistba - "Az elnök, a képviselő és a diplomatá"-ját olvassa.

Rágjad majom, a szemüveged!

Magyarországon sztárújságírónak azt a zsűritagot nevezzük, aki se nem énekes, se nem táncos, se nem pornószínész. A sztárújságíró szó eredeti értelmében természetesen soha nem írt újságot, maximum rádiózott egy picit, még a kommunizmusban, mielőtt elkezdte volna a busásan megfizetett nagyképernyős szemüvegrágást. Az óvatlanabbja megszédül a róla szóló PR-cikkektől és időről időre könyvet - pontosabban két keményebb papírlemez közé szorított lapokat - publikál. Ez vagy tanítványok/négerek/Google kereső által összegereblyézett, hangzatos címet viselő, strukturálatlan szemét, vagy farkasházys öntömjénezés. Na, Szlankó olyan hülye rövidnadrágokat visel, hogy Sebeők János erős konkurenciája miatt még nem hívták meg zsűritagnak, így másfajta könyvet írt. Olyat, aminél jobbat egy menő New York-i vagy londoni riporter sem rittyentett volna. Márpedig a Pannon Ligában ilyet még nem sokan dobtak az asztalra.

Szlankó ráadásul azzal nehezítette a saját dolgát, hogy témának a kötelező gimnáziumi szentmisénél is unalmasabb Európai Uniót választotta. Bizonyos értelemben nem tehetett róla, hiszen az utóbbi éveket Brüsszelben (és Strasbourg-ban) töltötte, mint EU-ügyi tudósító. Ettől még persze publikálhatott volna szamaras pornót, de ő inkább jól körbenézett.

Angolszász pornózás

Az "angolszász stílusú" cikk a magyar újságírók nyelvhasználatában alapvetően mindössze annyit tesz, hogy "nem nyilvánvaló, hogy valamelyik párt vagy cég érdekeit szolgálja ", de azt persze senki sem tudja, igazából mit is jelent ez a jelző. Ugyanúgy értik rajta azt, hogy "kiegyensúlyozott, minden álláspontot bemutató", "semleges-elfogulatlan", mint azt, hogy "színes és személyes", nem beszélve arról, hogy "csevegő", "szellemes", vagy hogy "mélyen emberi". Szlankó szerencsére nem magyar szeszkazánoktól tanult, hanem nyugat-európai és amerikai kokainistáktól, akik gurgulázó szemmel és aránylag stabil elvek birtokában magasról tesznek az ilyesmire. Ők - jó esetben - olyan cikkeket írnak, amikből kiderül valami az adott ügyről, megérteni a hátteret, felvázolódnak a konfliktusban résztvevő erők és személyek, képbe helyeződünk mintegy. No és közben nem feledkeznek meg arról, hogy a Földön a dolgok általában emberek között zajlanak - kivéve persze a szamaras pornót - így az "angolszász típusú" írások leginkább a főszereplők és a színes epizodisták személyiségére épülnek.

Az elnök, a képviselő és a diplomata szerzője ambiciózus fickó: azt találta ki magának és nekünk, hogy értelmes, szórakoztató, sőt lebilincselő könyvet fog írni az Unió működéséről. Mielőtt átkapcsolnának egy sportcsatornára, ez valahogy sikerült is neki.

Jobb, mint Woodward

Szlankó a könyvet három személyre és három nagy konfliktusra építette: José Manuel Barrosóra, az Európai Biztosság elnökére, és a Kovács "Itt hagytad a gatyád, Laci!" Lászlóval + Rocco "Buzit Ettem Reggelire" Buttiglionéval súlyosbított Bizottság biztosjelöltjeinek parlamenti lealázásra, aztán Pöttering néppárti frakcióvezetőre és a szolgáltatási irányelv (ugye milyen rosszul hangzik?) kardozós vitájára, végül Axel Wernhoff svéd diplomatára és a hétéves uniós költségvetés összerakására az Európai Tanácsban. A feldolgozás krimi- vagy inkább thrillerszerű, a főszereplők pattogós vágásokkal történő bemutatásával, a nagy összefüggések gyors felvázolásával (miközben ezer apró mozaikot kapunk arról, hogy a való életben mondjuk milyen is az Európai Parlamentben kavarogni), a bátor ugrálással az idősíkok között, az ügyesen váltogatott leírásokkal, bon mot-kkal és akciójelenetekkel. Az egész stílusában, profi kidolgozottságában, félelmetes anyagismeretével és a plasztikus részletek iránti érzékenységével leginkább Bob Woodward Bush elnökről írott könyveire emlékeztet, csak nem olyan átkozottul (milyen angolszász jelző!) unalmas, mint azok.

Amit nemhogy nem mertem, de soha nem is akartam megkérdezni

A Kimondhatatlanul Rossz Című Kötetet elolvasva az ember végre megérti, mi a túró az az Európai Bizottság, mi köze van neki a Parlamenthez meg a Tanácshoz, kiderül, hogy a magyar politikusok, kiszakadva a nyomorult hazai közegből, egészen jól képesek teljesíteni, sőt a szűk háromszáz oldal végigolvasása után már az irányelv szó nem hangzik többé olyan rosszul - na jó, legalább kicsit kevésbé. Érdekes kérdés, hogy bár a sorsunk egyre több szelete Brüsszelben és Strasbourg-ban dől el, az EU-nál miért nincsen érdektelenebb téma. Szlankó elbukik, nem tudja megválaszolni ezt a kérdést, a könyve ugyanis igen szórakoztató, annak ellenére, hogy feltűnően értelmes. Ilyen az, ha valaki ismer egy témát, van róla víziója, de nem heppje a hittérítés.

Szlankó abban is olyan angolszászos, hogy ugyan érezni, hogy milyen a személyes hozzáállása - szabadpiaci liberális, ha jól tippelek - de ez nemhogy nem jelent pártosságot (képzeljék el, ahogy az egyszeri SZDSZ-es találkozik az Egyszeri Liberálissal), hanem annak az ellenkezőjét sem. Ha a helyzet úgy kívánja, nem is kérdés, hogy finoman az orrára vágjon bármelyik piacpárti szereplőjének, ha az éppen hülyeséget művelt.

Jöjjenek a bennszülöttek!

Szóval igen jó a könyv, nemcsak úgy elméletileg, hanem konkrét olvasmányként is, de az ezzel együtt igaz, hogy a benne felidézett cselekmények nagy része egyforma tárgyalóasztalok mellett történik, öltönyben, mikrofonnal, titkárokkal és lobbistákkal körülvéve. Érdekes világ ez a maga módján, egy könyvet bőven megér, de ha Szlankó egyszer kijön a neonfényből a napra, és első megközelítésben is érdekes dolgokról fog írni, akkor a magyar Woodward helyett ő lehet a magyar P.J. O'Rourke, ami, lássuk be, mégis csak jobb karrier. Mivel - talán öntudatlanul is a Mester riporteri karrierjét másolva - nemrég Bejrútba költözött (angol nyelvű bejrúti blogja itt olvasható), a dolog esélyesnek is tűnik. Addig is hajrá eurokraták.