Ebadták, de nagyon

A recept a következő: alapnak végy egy sikeres, egyszer már kipróbált sztorit; tegyél hozzá egy befutott rendezőt, ez esetben Kevin Limát, az Oroszlánkirály és a Tarzan rendezőjét; szórd meg néhány sztárral - Glenn Close, Gérard Depardieu pl. megteszi - majd keverj bele néhány bugyuta, ámde többször bevált poént; fűszerezd meg kis drámával és romantikával; végül habnak a tortára, - ami nélkül egyébként fogyaszthatatlan lenne a film - legyen benne rengeteg kutya és egy személyiségzavarokkal küszködő papagáj. Máris tálalható az új sikerfilm. Ezt eszik, ezt kapják.

Újabb pettyes bőrt nyúz le Disney

Mindez még nem is lenne baj, ámde a film Glenn Close ruhakölteményein kívül híján van minden fantáziának. Gyerekfilm, így nem róhatjuk fel neki, hogy sematikusak a figurák, de azt igen, hogy jellegtelenek. Glenn Close elvész a jelmeze mögött, Gérard Depardieu pedig rendesen meg lehetett fizetve, ha elvállalta a gonosz hülye szerepét, aki fő jelenetében (ami amúgy kísértetiesen hasonlít a Reszkessetek betörők akcióira) először beleesik egy vécékagylóba, majd megpróbál ellopni három kb. 15 centiméter magas kutyát, ámde komoly nehézségekbe ütközik. A két főszereplőnek azonban még ennyi se jutott. Igaz, hogy a film során szerelem bontakozik ki közöttük, amit egy apró félreértés néhány futó pillanatig hátráltat, oly haloványak, hogy sem megszeretni, sem izgulni nem lehet értük.

A film erőssége a kutyasereglet, bár ez is csak akkor, ha a néző szentimentális és kutyabarát, azaz el tud érzékenyülni a kölykeit szoptató kutyus-anyuka látványától. De kutyák ide vagy oda, a film nem túl szórakoztató és egyáltalán nem izgalmas. A legbosszantóbb azonban mégis a tanulság - ami, ha már egyszer le van vonva, legalább legyen valami épkézláb - ; a rossz kutyák megjavulhatnak, de a rossz emberek nem. Ouuuúú, ebadták, de nagyon.