1976 jó év volt a filmtörténetben. Martin Scorsese leforgatta a Taxisofőrt, minden idők egyik legjobb filmjét a kisemberről, Sydney Lumet a média, pontosabban a televízió manipulatív és kegyetlen módszereiről regélt a Hálózatban, Alan J. Pakula pedig elkészítette az Elnök embereit. Amikor Jack Nicholson kinyitotta a borítékot, és kissé hitetlenkedve felolvasta, hogy a legjobb filmnek járó Oscar-díjat nem ezek a mesterművek, hanem az egykori pornós Sylvester Stallone Rocky című sportfilmje nyerte, a Dorothy Chandler Pavilion közönsége óvatos tapssal és fejcsóválással reagált.
Máig érthetetlen, hogyan nyerhetett Rocky Balboa története három ilyen nagyágyú ellen, de ha azt hisszük, hogy az angol nyelvvel évtizedek óta kilátástalan küzdelmet folytató Stallone filmje az egyetlen, ami ki tudja, miért nyert, hát nagyon tévedünk. 1941-ben az Akadémia nem díjazta az Aranypolgárt vagy a Máltai sólymot, viszont az év filmjének tartotta a Hová lettél, drága völgyünk? című John Ford-filmet, amiben egy walesi család nagyívű, de kissé giccsesen szomorú történetét adták elő a valamiért ír akcentussal beszélő amerikai színészek. 1980-ban ismét Scorcese koppant, de nagyot, Dühöngő bika című filmje nem ért annyit, mint az Átlagemberek, legalábbis az Akadémia szerint.
Az Oscar-szavazókat könnyen el lehet kábítani, James Cameron Titanicjának például tizenegyszer is sikerült. Nem azt mondjuk, hogy egy díjat sem érdemelt meg, de 1997-ben a Szigorúan bizalmast is jelölték Oscarra, igaz, Curtis Hanson filmjében nem volt bazi nagy hajó, és félpucér Kate Winslet. Volt viszonyt rengeteg kiváló karakter Danny DeVito zugfirkászától Russell Crowe brutális, de érzelmes nyomozóján át Kevin Spacey vagy Kim Basinger tökéletes játékáig.
A rendezők között sem mindig az nyert, akit leginkább megilletett volna a díj. Scorsesét egészen a Tégla című filmjéig elkerülte a siker, a Nagymenők 1990-ben például Kevin Costner indiánfilmje, a Farkasokkal táncoló ellen vesztett, 1995-ben a Casinót pedig nem is jelölték, pedig a három jelölt, de vesztes filmje mellett sokkal emlékezetesebbnek tartják, mint a Tégla volt. 1998-ban mindenki biztosra vette, hogy Tom Hanks és Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című II. világháborús drámája ha másért nem is, de az első 15 percért megkapja a legjobb film díját, de a Szerelmes Shakespeare-rel, pontosabban a film Oscar-kampányára milliókat költő producerével, Harvey Weinsteinnel nem tudott mit kezdeni.
Ahhoz ugyanis, hogy egy film Oscar-díjat nyerjen a legfontosabbnak tartott kategóriában, többet kell lobbizni, mint egy zsírosabb közbeszerzésért, és az ilyen kalandok a zsebbenyúlós bulik közé tartoznak. Ha csak az idei év jelöltjeit nézzük, az Argót gyártó Warner és a Lincolt forgalmazó Walt Disney tíz-tíz millió dollárt költött arra, hogy a Filmakadémia 5800 tagja az ő filmjükre adja le voksát.
Az Oscar-díjak közül ugyanis (amit az idei, 85. gála előtt kereszteltek át hivatalosan is Academy Awards-tól szimplán Oscarsra) csak a legjobb film kategóriájában szavaz minden tag, egyébként csak a kategóriákban érdekeltek szavazata számít (színészek a színészekre, rendezők a rendezőkre voksolnak, és így tovább).
A filmek költségvetéséhez és jó esetben bevételéhez képest ez a tízmillió dollár nem olyan nagy összeg, a megfelelő irányba befolyásolt tagságnak köszönhető Oscar-díj pedig szépen termel majd a pénztárakban és a DVD-eladásokból, és a stúdió presztízsét is növeli - –mire például a Lincolnnal versenybe szálló Disney-nek nagy szüksége lenne, hiszen eddig csak a Pixar-filmek révén nyertek díjat a legjobb film kategóriájában, másért nem. Egy egész oldalas hirdetés a Variety-ben 80 000 dollárba kerül, egy félperces tévéreklám 100 000-be, mégis sorban áll mindenki azért, hogy a portékáját hirdethesse.
Nemcsak a filmek, hanem a rendezők és színészek mellett is kampányolnak a stúdiók, néha teljesen feleslegesen. Nincs ember, aki meg tudja magyarázni, hogyan veszthetett Martin Scorsese 1980-ban Robert Redford (Dühöngő bika vs. Átlagemberek), 1990-ben Kevin Costner, 2002-ben pedig az USA-ban persona non gratának számító Roman Polanski ellen. A nagy meglepetések között is kirívóan érthetetlen, hogyan maradhatott le Humphrey Bogart a legjobb férfi alakítás díjáról 1942-ben, amikor az Akadémia Paul Lukast látta jobbnak, vagy hogyan nyerhetett Roberto Benigni 1998-ban Tom Hanks és Ian McKellan ellen.
Míg egy Oscar-díj jót tehet egy színész karrierjének, azt senki nem garantálja, hogy mindenkiből A-listás sztár lesz, csak mert ő volt a legjobb férfi mellékszereplő 1996-ban. Cuba Gooding Jr. például nemigen hitte volna, hogy örülnie kell annak is, ha egy animációs filmbe hívják dinoszauruszt megszólaltatni, és Adrian Brody sem biztos, hogy a Predators című Antal Nimród-opusz keménylegényeként képzelte el jövőjét azután, hogy 2003-ban őt választották a legjobb férfi főszereplőnek a Zongoristában nyújtott alakításáért.
Mercedes Ruehl 1994-ben volt a legjobb női mellékszereplő (A halászkirály legendája), mégis hiába mutogatta a szobrot a producereknek, nem nagyon kértek belőle – moziban azóta alig láttuk, 2004 óta összesen háromszor. Timothy Hutton 1981-ben az Átlagemberekért kapott díjat, azóta tévéfilmekben és a Lépéselőnyben című sorozatban szerepelt leginkább. Michael Cimino 1979-ben a Szarvasvadászért kapott rendezői Oscart, amit nem tudott sikerre váltani, filmjei közül a Mennyország kapuja című megalomániás eposz a mai napig Hollywood egyik legnagyobb buktájának számít (44 millió dolláros gyártási költségre 1,5 millió dolláros bevétel).
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
