A zsarnokság kis körei

Az előzmények

Jafar Panahi

Amikor Panahi 1998 telén beadta A kör forgatókönyvét a kultusztárca ellenőrző és minősítő osztályára, az illetékesek előbb megpróbálták azt elszabotálni, majd nyíltan azt javasolták az elismert rendezőnek, hogy külföldön valósítsa meg a rázós témájú filmtervet. Panahi személyében azonban kemény ellenfélre talált a kulturális hivatal: a rendező ugyanis a sajtó elé tárta az összes kompromittáló telefonbeszélgetést és levelet, így végül az egyre dagadó botrány elkerülése végett - közel egy évvel a kérvény beadása után - megadták neki a forgatási engedélyt.

Az iráni rendőrség szoros felügyelete alatt folyó forgatások után újabb pofon érte őt, amikor a tavalyi iráni filmfesztivál vezetői minden indok nélkül egyszerűen nem engedték levetíteni a filmet, illetve tizennyolc percnyi anyag kivágásához kötötték a bemutatót. Amikor az újabb botrányt megelőzendő maga a kultuszminiszter is közbeavatkozott, Panahi megelégelte dolgot, és hat meghívott külföldi filmes előtt saját otthonában vetítette le a filmet.

A nemzetközi fesztiválok képviselők azonnal meghívták A kör-t Cannes-ba és Velencébe, aminek egy röpke nyolc hónapos hivatali packázást követően végül sikerült eleget tenni - az utóbbi helyszínen elnyert Arany Oroszlán és négy másik díj szerint - meglehetősen hangos sikerrel. Számos más elismerés után legutóbb a San Sebastianban összesereglett nemzetközi újságírók ítélték oda neki az év filmjének járó Fipresci-díjat, amit Panahi jelképesen az iráni független sajtónak ajánlott fel. A negyvenegy éves filmes továbbra sem adta fel, hogy A kört Iránban is műsorra tűzzék.

A film

Békaperspektívából kénytelenek szemlélni a világot

Míg a főcím parsi nyelvű feliratai gördülnek a fekete képmezőn, a háttérből félreérthetetlen sikolyokat hallunk. Az első képen kinyílik a szülőszoba kisablaka, egy nővérke kihajol és közli a kezeit tördelő nénikével az örömhírt, hogy kislány született. Az elszomorodik, és egy másik nővérrel is megerősíti a hírt. A néni ekkor még jobban elszontyolodik, és inkább maga elé motyogva mondja, hogy a család fiúra számított, és nagyon nem fognak örülni.

A sokatmondó felütéssel Panahi in medias res invitálja meg a nézőt egy röpke másfél órás körre, hogy három börtönből szökött nő egy napján keresztül megismerkedjen a csadorba burkolt világgal. Összefüggő, egyértelműen értelmezhető történet nincs, a városban külön-külön bolyongó főszereplőinket - egyikről a másikra ugorva - néhány percig követjük csupán, így ismerjük meg magánodüsszeiájuk néhány részletét.

Mindegyik nő - a naív fruska, az abortuszt tervező fiatal özvegy és a gyermekét elhagyó anya - békaperspektívából kénytelenek szemlélni a világot, ám ezt nem didaktikus kamerabeálltásokkal, hanem a tétova mozdulatokkal, a megtört gesztusokkal, látszólag céltudatos, valójában teljesen véletlenszerű sodródásukkal éri el a rendező. Egyéni frusztrációjukat egy közös apróság fűzi össze csupán (azon kívül, hogy iráni nők): egyiküknek sem sikerül elszívnia egy cigarettát. Ez is csak annak a prostituáltnak jön össze, aki a film végén a rendőrségi buszon rá mer gyújtani - a férfiak után, az előzetes tiltás ellenére.

A kör végül bezárul. Bár egyik lefülelést sem látjuk, a cellában, ahová a kurvát teszik, már ott ülnek reményvesztett hőseink. Kinyílik a kisablak és a film elején szülő nőt szólítják.

Panahi a következő képpen fogalmazta meg kör-elméletét: "Mindenki egy körön belül él - gazdasági, politikai és kulturális értelemben egyaránt. Bárhol is élünk, ez a kör ölel körbe bennünket, ennek sugara lehet kisebb vagy nagyobb. A filmemnek akkor van bármilyen hatása, ha sikerül meggyőzni a nézőt, hogy ezt a kört próbálja meg kitágítani."