Judit
3 °C
6 °C

Haverok, buli, drog

2001.03.22. 12:06
Nincs könnyű dolga az ifjú rock-újságírónak a hetvenes évek Amerikájában, főképp ha egy feltörekvő együttessel szeretne interjút készíteni. Munkáját vég nélküli partik és szép lányok nehezítik. Mire aztán elkészül a mű, a banda befut, a zsurnaliszta pedig komoly igazságokra ébred rá, de ahelyett, hogy ezt közölné velünk, a róla szóló filmet négy Oscar-díjra jelölik.
Sikergépezet figuráivá válnak
Meglepő kijelentéssel kell kezdenem: nem is olyan régen - úgy a hatvanas évek tájékán - józan ítélőképességük birtokában lévő emberek úgy hitték, hogy nem a pénz és az érdekek irányítják őket, továbbá, hogy a szabadság alapvető emberi jog. A helyzet persze nem volt vészes, néhány év, és minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Jelenünkből jól ismerjük ezt a normális világot, a röpke mámor ideje pedig mindig hálás filmtéma volt. Feldolgozták az akkori idők hevében, elcsámcsognak rajta a retro-alkotások. A kijózanodás pillanatairól azonban eddig kevés film készült.

A lemezjátszótű lassan ráereszkedik a fekete bakelitre. A kisiskolás William áhítattal hallgatja a rock lemezeket, melyet még nővére hagyott rá, mielőtt a családi idill elől egy kaliforniai kommunába menekült volna. -Ez a zene a szabadság.-adta oda lemezeit öccsének, az meg elhitte, mint akkoriban szinte mindenki.

William tizenöt évesen már egy kis rock újság szerkesztőjét nyaggatja cikkeivel. Hiába próbálja őt lehűteni a megfáradt rock újságíró: ,,1973 van. A rock and roll meghalt. A ,,kúlság" iparává vált. A rock újságíró pedig nem a zenéről, hanem sztárokról ír. Legyél inkább ügyvéd."

Mintha még mindig Flower Power lenne
A srác lelkes, és hiszi, hogy amiről ír, az fontosabb karriernél meg pénznél. Lefegyverző naivitásának hála megbízást kap egy riportra, a híres Black Sabbath-tal. Hamar kiderül persze, hogy a nagymenő banda limuzinjának még a közelébe sem férkőzhet, de a művészbejáró körül bóklászva összeakad a karrierje elején álló Stillwater együttessel. És amilyen mázlija van, a feltörekvő csapatról írt cikkvázlatát látva immár a legendás zenei újság, a Rolling Stone magazin kéri fel írásának befejezésére. ,,Minden költség fizetve."

William, hogy az interjút elkészíthesse, egy koncert erejéig csatlakozik az együtteshez. A nyüzsgés azonban túl nagy egy interjúhoz, a koncert után meg buli van, haverok, drog. Elkíséri inkább a zenészeket a következő koncertre, ahol minden változatlan: őrült pörgés, partik, híres zenészek és teljes önfeledtség. William, témáját üldözve egész Amerikát bejárja Csendesvízékkel. Ott van minden fellépésen, megismeri a menő arcokat, és félszegsége ellenére magával ragadja az akkori idők sajátos szellemisége.

Remélem nem bánja a T. Olvasó, ha eltekintek a sok zenét, szép lányokat és nehéz helyzeteket felsorakoztató sztori ismertetésétől. Éppen elég szórakoztató és gördülékeny a film ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni. A lényeg úgysem a történetben, hanem a korhangulat egyedülállóan plasztikus megjelenítésében rejlik. Ez nem is meglepő, hiszen a film rendezője, és forgatókönyvírója, Cameron Crowe éppen abban az időben volt tizenöt év körüli, lelkes, rockbandák körül forgolódó újságíró. Amit a vásznon látunk, az tulajdonképpen az ő szenvedélyes, de mégis távolságtartó története a hetvenes évek elejéről.

A film olyan szellemesen és könnyen fogyaszthatóan pereg a vásznon, hogy a nézőnek szinte fel sem tűnik: amit lát, tulajdonképpen tragédia. Az utazás, a koncertek, bulik, kalandok, szeretkezések forgatagában csetlő-botló William előtt lassan feltárul a színpadon állók, és rajongóik végletes elkülönülése. Látja, ahogy pár év szünet után újraindul a sztárok bálványozásának mechanizmusa. Ahogy a zenészek, az üzlet követelményeinek engedve szellemi vezérekből klisékké, a siker-gépezet figuráivá válnak.

Pénzzé teszi, amiben hitt
A film utalásaiból érezni: a rendezőt, és akkori újságíró énjét komolyan megérintette a történelem minduntalan megismétlődő tragédiája: az igaz érzések és eszmék szükségszerű amortizációja.

Talán negatív tapasztalatai, talán meggyőződése miatt, tenni azonban nem akar a folyamat ellen. Crowe nem lép túl a tények és szükségszerűségek megállapításán. Nem kérdez, nem próbál magyarázatot találni, nem tépelődik. Az utolsó két percben (mértem!) szépen elvarrja a szálakat: William cikke címlapsztori lesz a Rolling Stone-nál, nővére hazatér, az együttesen belüli ellentétek elsimulnak, és vidáman árad a zene.

A vásznon az élet marad ugyanolyan gondtalan, mintha még mindig Flower Power lenne, a néző meg elhiszi, mosolyog, és ezzel a rendező ugyanazt teszi, mint a Stillwater együttes: pénzzé teszi, amiben hitt. Ad egy újabb pofont a hajdani eszményeknek. A négy Oscar-díjra való jelölésnek ez azonban előfeltétele.