Biopók-csodapók

Hogy is van? "Nehéz a kritikus dolga, amikor képregényadaptációba fut a moziban, hiszen annyi, de annyi buktató áll a rendező előtt amikor éppen képregényt adaptál, kasztingol, fényez és políroz. Mondjunk egy olyat, hogy X-Men, meg egy olyat, hogy Batman, és máris látjuk, mire gondol az avatott elme.

(...)

Ebben az összehasonlításban Tim Burton Batmanje évek múltán is élvezetes és szórakoztató tud maradni, míg az előbb említett X-Menről ugyanúgy nem mondható el mindez, mint jelen írásunk főszereplőjéről, a Pókemberről. Nem árulok zsákbamacskát: ez egy rossz film."

Írhatnék ilyet is - ráadásul bűntudat nélkül -, de nem teszem. Sok oka van annak, hogy elhibázott próbálkozásként kell értékelnünk a Pókember mozit. Nem arról van szó, hogy a képregényhez a címen és a főbb karaktereken kívül szinte semmi sem köti, hiszen ez a probléma Magyarországon nagyon kevés embert érint. A comic-kultúra a Góliát-Bobo vonalon importálva érkezett a Kockás halála után, és a Pókember is inkább a gyerekeknek jelent valamit, ha jelent egyáltalán.

Pedig a kezdetek biztatók: van egy jó képregény, jó alapötlettel, sok izgalom és egy rakás irtanivaló csúnyaság. Amit ebből sikerült filmre vinni, az nem színészi, hanem animációs feladat. Ma már nem lep meg senkit, hogy a digitálisan összetrükközött jelenetek (pókugrás, pókverés) igen jól néznek ki, és elegendő élvezetet nyújtanak. Ezzel nem is lehet nagyot hibázni, ráadásul az akciójelenetek nagy előnye, hogy simán átvihetők játékkonzolra vagy PC-re, gondoljunk csak a Klónok támadásának futószalagos-ugrálós jelenetére, ami semmit nem tett hozzá a filmhez, de remekül fog mutatni a Playstationön.

Ember a pók mögött

Stan Lee, a Spider-Man apja farkasszemet néz gyermekével

Az igazi probléma ott leledzik, hogy a számomra teljesen ismeretlen, eddig főként Xena-rendezésben jeleskedő, ám tetszetős nevű Sam Raimi rendező úr nem elégedett meg a képregény igen vékonyra vett - mégis elegendő - dialógusaival ("Rossz manó, megölted az egyetlen nőt akit valaha szerettem, és ma lesz a nap, amikor meg fogsz halni!"), hanem megpróbálja két órácskába szuszakolni mindazt, ami szerinte fontos: mit ér az ember, ha pók?

Az ötperces jellemfejlődés azonban nem szórakoztató, hanem kifejezetten idegesítő, főleg, ha olyan bárgyú párbeszédekben csúcsosodik ki, mint ez például: "Élet és halál között lebegve is csak rád tudtam gondolni." "Ami most történik, az valami újnak a kezdete." "Szerelmes vagyok beléd!" "Komolyan?" Egyébként ezt tényleg látni kell, de lehet, hogy én voltam régen moziban, és nem követtem figyelemmel, ahogy ide jutottak az amerikai filmek.

A falmászó egyetemistát alakító Tobey Maguire a Wonder Boys óta nagy kedvencem, senki sem alakítja ilyen meggyőző erővel a betépett fiatal írókat, mint ő. Egy betépett Peter Parker viszont nem olyan vicces, nem is beszélve arról, hogy ezek a mondatok elviselhetőbbek lettek volna egy kevésbé tehetséges színész (Anakin Skywalker?) szájából, talán. (Nem.) Az igazi Pókember pedig nem ő, hanem a processzor meg a videókártya, sajnoshogy.

Ugyanez igaz Willem Dafoera, Hollywood legbarázdáltabb arcú emberére. Szegénynek egyetlenegy értelmes jelenetet adtak: skizoid rohamot kaphat a tükör előtt. A többi pedig jobbára animáció és csillivilli akció. Ilyen színészeket ilyen feladatokra használni nem más, mint értékes készletek pazarlása, ami háborús időkben büntetendő.

A női főszereplőről nem vagyok hajlandó írni, mert miatta van az összes dialógus, ezért bűnhődni fog.

Persze lehet, hogy tévedek és ez egy gyerekfilm, ám ebbe még belegondoni is rossz, mennyire megalázó, hogy majdnem tíz percig komolyan vettem.

Pókember (Spider-Man), 2002, 121p
Rendezte: Sam Raimi
Írta: Stan Lee és Steve Ditko
Szereplők:
Peter Parker/Pókember - Tobey Maguire
Norman Osborn/Zöld manó - Willem Dafoe
Mary Jane Watson - Kirsten Dunst
Harry Osborn - James Franco