Vencel
7 °C
24 °C

Véresen egyszerű

2000.04.05. 00:01
Alighanem a Tarantino előtti amerikai film noir klasszikusáról van szó: irónia és feszültség ritkán bírnak így összejönni egy estére. A filmnek az adja a bukéját, hogy a vérrel bőséggel átitatott, izgalmas rémtörténetet nem elszánt akaratok, tébolyult szenvedélyek, jéghideg értelem és ördögi galádság (efféle formátumos dolgok) motiválják, hanem szűkagyúság, gyávaság, kapkodás és a véletlenek.
Először is a történet van elképesztően kiagyalva: a csinos asszonyára jó okkal féltékeny vidéki bártulajdonos bérgyilkost fogad, de ráfizet, mert azok ketten...de a storyboard ismertetését ehelyt nem folytatnám, 1. mert nem dolga ez egy kritikaírónak, 2. mert nem szeretném elveszteni azokat az olvasókat, akik inkább a moziba ülnének be, hogy megtudják. Szóval, - bár jószerével mindössze három (hát jó, talán négy) szereplőre van kombinálva - a történet fordulatos, agyafúrt, mulatságos meg minden.

Másodszor a színészi játék van nagyon a helyén: egyetlen szupersztár nélkül is hibátlan alakítások sorjáznak. Ha például a felszarvazott férjet vagy a csábítót nem túl karakteres moziszinészek játsszák fel a vászonra, akkor az - a büdzsé indokolt kímélésén túl - művészi döntés is lehet: talán az ábrázolt figurák maguk olyan átlagosak, hogy leginkább épp középfajú arcok hozhatják őket a tudomásunkra.

Mert a filmnek az adja a bukéját, hogy a vérrel bőséggel átitatott, izgalmas rémtörténetet nem elszánt akaratok, tébolyult szenvedélyek, jéghideg értelem és ördögi galádság (efféle formátumos dolgok) motiválják, hanem szűkagyúság, gyávaság, kapkodás és a véletlenek. Nincs itt egyetlen kivételes vagy azzá felnövekvő, nincs egyetlen átlagon felüli hős sem: csak született lúzerek vannak, ostobák, kiszolgáltatottak, szánni- és röhögnivaló szerencsétlenek. Groteszknek hívják az esztéták, amikor a mélyen megalázott férj kocsijába vágódik és szívében vad bosszúvággyal, padlógázt nyomva húz el a színről - hogy aztán szegényke visszafaroljon a rossz irányból, mert nem tudta, hogy zsákutca. Ilyen az egész darab: a Blood simple-ben a korlátoltság üli torát, ami, mi tagadás, újfajta élvezetek forrása a tökéletes versenyzőkön, villámagyakon és példátlan reakcióidőkön szocializált kortársi mozinéző számára. Pedig a film 1984-ben készült és most ennek digitalizált remake-jét látjuk: hát, nem tűnik fel.

Alighanem a Tarantino előtti amerikai film noir klasszikusáról van szó: irónia és feszültség ritkán bírnak így összejönni egy estére. Vegyítsük össze a Reservoir Dogs kíméletlen következetességét a Tűz van, babám poétikus bárgyúságával és előttünk a képlet: innen nézve látszik csak igazán, hogy Tarantino zsenialitása mindenekelőtt a filmek lelőhetetlenül üres szétbeszélésében áll. Ez volna benne az új: sztorit, figurákat, iróniát a Coen testvéreknél már készen talált. Menjünk el a moziba, és élvezzük ki apróra a felfedezést.