Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Őfelsége porszívóügynöke

2002.12.19. 09:58
Az eddigi húsz rész alapján azt várnánk, hogy a Halj meg máskor! első jelenetében James Bond majd finom szövetű szmokingjában bevonul egy fényűző fogadás forgatagába, száraz Martinit rendel a pultnál, flörtöl picit a csinos, szőke pincérlánnyal, majd még mielőtt megmentené Földünket az aktuális őrült gonosz milliomostól, felveszi röntgenszemüvegét, hogy behatóbban tanulmányozhassa a jelenlévő hölgyek fehérnemű-viselési szokásait. A negyven év alatt kialakított klisék azonban nem nagyon érvényesülnek az új Bond-film forgatókönyvének felütésében, hiszen Őfelsége legkülönlegesebb ügynökét már az első öt percben elkapják, megverik, megkínozzák, és mindennek tetejébe még a frizurája is alaposan összekócolódik.

Bondatlanság

A forgatókönyvírók ezúttal nem merték az aktuális arab szálat megpendíteni, vagy talán túlságosan életszagúnak tartották a fanatikus muzulmán milliomos alakját, ezért inkább Észak-Koreát állították az események középpontjába, pedig az extravagáns díszletek, és a csillagháborús tömegpusztító-fegyverek nem igazán illenek egy olyan országhoz, ahol a hadsereg rosszabb napokon éhezik, és a kiskatonák télen csak azért mennek egy kört a kiöregedett szovjet tankokkal, hogy addig is élvezhessék a dízelmotor melegét.

Ennek ellenére a film első fél órája meglepően életszagúra sikeredett, hiszen egyetlen antigravitációs cipő, lézerpengével ellátott óra, vagy mandzsettagombba épített motoros fűrész sem tűnik fel a vásznon, van ellenben fogolycsere, áruló kettősügynök, és némi rivalizálás a nyugati titkosszolgálatok között, tehát már-már úgy tűnhet, hogy végre egy reális kémsztorit kapunk, még ha szmokingba bújtatva is. Aztán hirtelen Kubában találjuk magunkat, ahol egy mellékszereplő vastag szivarral a szájában váratlanul kimondja a legnagyobb ostobaságot, amit forgatókönyvíró valaha is papírra vetett.

"Génátültetés" - jegyzi meg csak úgy mellékesen a kubai fegyver- és dohányexportőr, mi pedig a moziban eltöltött harminc perc tapasztalatai alapján azt várnánk, hogy James Bond majd hangosan felröhög, hogy ugyan már édes öregem, génátültetés márpedig nem létezik, a Mikulás még csak-csak, dehogy génátültetés? Ehelyett titkos ügynökünk komolyan biccent, kér egy használható pisztolyt, és a drasztikus génmanipulációra készülő főmonster után veti magát, hogy aztán némi akció, pár csinos nő, és egy izlandi jégkastély után a két Korea közti határon fejezze be a hadműveletet.

Direkt marketing

Persze a James Bond-széria soha nem az aprólékosan kidolgozott, élethű, már-már földhözragadt történetvezetésről volt híres, bár a mostanában bemutatott hasonló témájú, de precízebb alkotások özöne után, talán a lélegzetelállító akciójelenetek mellett a cselekmény részleteire is odafigyelhettek volna a készítők. A Halj meg máskor! azonban inkább egy folytatólagosan, bűnszövetkezetben elkövetetett videóklipre hasonlít, mint mozifilmre, hiszen a Pokémon-sorozaton kívül nem nagyon tudok elképzelni olyan alkotást, ahol egy-két jó vágókép kedvéért a forgatókönyvírók egy izlandi jégpalotába helyeznék a fényűző fogadást, ahova ráadásul több vendég nyitott sportkupéval és tenyérnyi kisestélyiben érkezik a végtelen jégmezőkön át.

A forgatókönyv gyermeteg fordulatait azonban a negyven év alatt kissé elkopott klisék újraértelmezésének is tekinthetjük, némi finom öngúnynak, és mindezt alátámasztja, hogy az utóbbi húsz rész szinte mindegyike visszaköszön egy-egy jelenetben vagy beállításban. Az idióta párbeszédekre azonban már nincs mentség, ráadásul a csábításairól híres Bond verbális képességei leginkább éppen akkor bicsaklanak meg, amikor Jinx-t, az amerikai ügynöknőt próbálja befűzni. Sajnos a világító hegyű tollamból épp kifogyott az elem a film megtekintése alatt, ezért a hosszabb citátumoktól most el kell tekintenem, de ködös emlékezetem szerint az egyik legfájóbb beszólás az volt, amikor Őfelsége ügynöke egy gyomorszájra irányuló hathatós támadás után nyeglén megkérdezte az épp összeeső gonoszt, hogy ugye ütős poén volt mindez? Ilyen szintű verbális tréfákat legutóbb egy korai Schwarzenegger-filmben láttam egy általános iskolai gyermeknapon, de már akkor is csak egyetlen osztálytársam nevette el magát, aki azóta harcikutyák kiképzésével, és alig használt, jó állapotú gázfegyverek értékesítésével foglalkozik, tehát bizonyíthatóan nem sok humorérzéke van.

A James Bond-mítosz persze az ilyen hibák ellenére még halhatatlan, hiszen a vastag szivarfüsttől ritkán vesszük észre, hogy titkos ügynökünk tulajdonképpen csak kétdimenziós, kartonból kivágott, hurkapálcikára tűzött karakter, akinek se magánélete, se félelmei, sőt valljuk be, tulajdonképpen még érzései sincsenek. Elkábít minket a gondosan kimunkált életstílus, elhisszük, hogy tényleg meg lehet menteni a világot, amúgy mellékesen, a szombati esti csajozás és a vasárnap reggeli golf között. A vászon hatalmas, a dolby dübörög, mi meg bevesszük, hogy nekünk is jól állna az Aston Martin, hétfőktől meggyötört arcunk pedig Brosnan vonásaihoz hasonlatossá gyalulná az a bizonyos villanyborotva. A moziban ülve még mi fizettünk a reklámért, cserébe azonban megkapjuk az igazi életérzést, amit talán még az sem rontana el, ha James Bond szmokingján legközelebb felvarrt céglogó virítana.