Melinda, Vivien
2 °C
8 °C

Izzadtságszag

2003.06.06. 15:52
Szerelem, gyilkosság, háború, no meg nyavalygás színes, szagos képekben. Angol újságíró, amerikai kém és vietnami prosti egyenesítené szerelmi háromszögét a háború felé botorkáló Saigonban.
Vietnam, 1952. Nyugodtan teázgató francia gyarmatosítók izzadságtól foltos flanelingben, tizenéves prostituáltak, akik egy európai herceg vagy legalább egy tisztességes közlegény felbukkanását várják félhomályos bordélyok mélyén epekedve, időtlen fülledtség és a kommunizmus szele. A verejték, a kurkuma és a trópusok szaga pasztellszínű képekben, és persze Graham Greene, aki már megint a monomániájáról beszél, próbálja megértetni, hogy milyen kimondhatatlanul mély érzelmek kötnek össze két embert, akik ugyanazt a nőt szeretik.

unatkozom...
A precízen koreografált képek és a hangulatos zene a fél évszázaddal ezelőtti Vietnamba repítenek, a páratartalom szinte fojtogató lesz a teremben, a mozi légkondicionálója kétségbeesetten zümmög a saigoni hőségben. A szavaknak, a mozdulatoknak, minden egyes félrenézésnek súlya, jelentése van, ugyanúgy, ahogy annak a zölden lüktető apró érnek is, ami a főszereplő, Sir Michael Caine bal szeme alatt húzódik finoman.

Aztán fordulunk egyet az izzadságtól ragacsos székben, ásítunk és feltesszük - jobb esetben csak magunkban - azt a kérdést, ami már egy ideje ott motoszkál a hipokampuszunkban: Mikor van már vége ennek a nyavalygásnak?

Unalomra hangolva

Csendes amerikai, negyedik jelenet, nyolcadik csapó. Felvétel, ééés forog! Állj, állj, ki csámcsog, amikor éppen koncentrálnék? Én éppen gondolatokat, érzéseket komponálok képekbe, te meg hangosan zabálod azt az ingyenszendvicset! Itt művészet és soha véget nem érő katarzis van, baszd meg! -ábrándozunk a forgatás talán meg se történt apró mozzanatairól, miközben unalmunkban percenként változatjuk súlypontunkat a székben, mert hát sehogy sem kötnek le minket a filmben felvetett kérdések, miszerint a gyanúsan erkölcsös Alden Pyle nevű amcsi, miért is szerette el a London Times-tudósító Thomas Fowler fiatal vietnami szerelmét, hogy miként lehet bombát gyártani SZTK-szemüvegkeretekből, és egyébként is, mi a fenét keresnek az amerikaiak Saigonban.

Graham Greene feszült, titkoktól súlyos regényét hiteltelen barokkos tablóvá változtatták a színes szűrökkel vastagon sminkelt beállítások, az egyetlen percre el nem hallgató zene és az unalomig ismételt, jelentőségteljesnek szánt közelik, és ezen még az sem változtat, hogy egy-egy jelenetet megdöbbentő profizmussal és érzékenységgel követ végig kamerájával Chris Doyle, akit kínai körökben egyébként csak Du Ke Feng néven ismernek. A Hong Kongban élő operatőr fényképezte többek közt Wong Kar Wai Szerelemre hangolva című filmjét is, ami sok hasonlóságot mutat a Csendes amerikaival, csak hát abban az alkotásban a rendező tudta, hogy mit is akar kezdeni a túlkomponált beállításokkal és a mindent körülölelő zenével.

Főszerepben a Múmia

...én is
A hiteltelenül szép filmet legfeljebb a színészek menthették volna meg, de sajnos Michael Caine kivételével mindenki sablonok közé szorítva kalimpál a vásznon. Brendan Fraser például csak egy-egy pillanatra érez rá a szerepre, legtöbbször inkább sokat sejtetően távolba réved, de hát ez is szép teljesítmény egy színésztől, aki nem is olyan régen még emberi testbe bújt makákót alakított.

A Csendes amerikai éppen ezért csak azoknak javallott, akik - hozzám hasonlóan - bármeddig képesek elnézni a 35 milliméterre forgatott színes-szagos mozgóképeket, még beveszik, hogy vannak jelentőségteljes pillanatok, és rutinból elpityerednek, ha pokolgéptámadás utáni piacot mutatnak nekik. A többiek inkább vegyenek maguknak vietnami balzsamot vagy szandált a jegy árából, esetleg csak izzadjanak bele a pólójukba, ha a Saigon-életérzésre vágynak.