Mária
-7 °C
3 °C

Zsidók, dívány, nyomozás

2003.10.13. 14:05
A Broadway alsó szakaszától nem messze található bolgár diszkóban több izzadt test cuppant össze, mint egy kötöttfogásúbirkózó-fesztivál öltözőjében. "Én adtam el az ötödik legdrágább festményt Magyarországon" - súgta a fülembe egy műkereskedő külsejű műkereskedő, de én karakánul szembespricceltem a Corona sör üvegének nyakából kikandikáló citrommal, aztán arrébb támolyogtam.
A hangulatot jól megalapozta, hogy a kulturális diplomáciából ez alkalommal kiválóra vizsgázó Horváth Gábor főkonzul, úgyis, mint a filmbemutató-parti házigazdája minden asztalon elhelyezett egy nagyobb palack Zwack kóser szilvát.

Az egyik sarokban egy komplett zenekar húzta, de én - mivel idegenkedem a vonós és pengetős hangszerektől - a bandától biztonságos távolságban építettem tovább a kapcsolati hálót, néha a szintén vidám főkonzul egyre csatakosabb vállán megpihenve. Az önfeledt alkoholista tombolás apropója a Dívány (Divan) című dokumentumfilm bemutatója volt a TriBeCa filmfesztiválon, amit maga Robert de Niro talált ki. A filmet most bemutatják a Titanicon is, ha van Pesten bolgár diszkó, mindenki menjen oda és követeljen pálinkát.

Mókás fövegek

A Díványt Pearl Gluck rendezte, aki magyar gyökerekkel is bíró New York-i haszid lány. Haszidnak lenni majdnem olyan szívás, mint magyarnak, előnye viszont, hogy a férfiak mókás föveget viselnek. Ezt a keményvonalas zsidó közösséget amúgy rettentő merev, mondhatni embertelen szabályok jellemzik, a nőkkel pedig kifejezetten úgy bánnak, mintha gyermekgyártó gépek lennének. A haszidizmus a Dívány központi problémája: Pearl ugyanis szakított a közösséggel, egyetemre ment és többször mutatkozott mókás föveg nélküli férfiakkal, viszont továbbra is izgatta a haszid kultúra, nem beszélve a mesékről. Egy ilyen mese szerint a család annak köszönhette vagyonát, hogy egy távoli - dupla pechjére Magyarország területén élő - ős egyszer befogadott éjszakára egy szegény zsidót, aki másnap búcsúzóul misztikus utalást tett a házigazda várható szerencséjére és a díványra. A családfő rövid morfondírozás után szétszedte a fekvőbútort, és naná, hogy rengeteg aranyat talált benne.

Szilva és struktúra

A film arról szól, hogy Pearl megpróbálja megkeresni a legendás díványt. A szerkezet - nem az ágyé, a filmé - rafinált, mondhatni csavaros, ugyanis a nyomozás történetébe villanásnyi interjúk ágyazódnak, amelyeket Pearl szintén haszid és szintén renegát barátaival készített a közösséggel való szakításukról. New Yorkban, a szobájában, a díványon. Vagyis a végén meglett a dívány - gondolja a furfangos néző, aztán jól meglepődik, de azt nem áruljuk el, hogy micsodán. A szerkezet még ennél is csalafintább, mert egy másik, vissza-visszatérő vonal a bútordarab felújítása egy New York-i asztalosműhelyben. Nem beszélve azokról a cselekménysíkokról, amelyek a kóser szilva miatt örökre törlődtek az agyamból. Volt, aki ezt a struktúrát túlzottan is bonyolultnak találta, én inkább szórakoztatónak.

Vizuális élvezetek

A film lényegesen élvezetesebb és pergőbb annál, mint amit egy dokumentumfilmtől várna a speciális effektusokban mélyen hívő Indiana Jones-rajongó (én). Az elején szájtátva lehet nézni a haszidok életének titkait, mivel Pearl annyira azért nem szakított velük, hogy néhány családi eseményen ne jelenhetett volna meg a kamerájával. (New Yorkban még a fundamentalisták is ilyenek), aztán jönnek a dívány utáni nyomozás izgalmai meg a vicces (de gyakran megrázó) miniinterjúk, hogy a szerző megérkezzen Budapestre, aztán tovább nyomozzon a keleti országrészben, idős rokonok és földbe süppedt sírkövek között. A csúcspont az egyetlen élő itthoni rokonnal való találkozás, aki brutálisan abszurd poénnal ajándékozza meg a dokumentumfilmet, de mint már mondtam, ezt nem szabad lelőnöm. Ha a közepe-vége tájáról pár percnyi anyagot kivágna, Gluck filmjét szinte plázákban is lehetne vetíteni, már ami a suspense-t és a sodró lendületet illeti. Na jó, nyilván nem lehetne, de jól hangzik.

A Dívány ráadásul jól - és változatosan - van felvéve, szó sincs szuperközeliben beszélő fejekről, a kamera néha mozog, mintha fizetnék érte, néha nyugton marad, de azt is jól csinálja.

A végén a szerző és apja torokszorító pillanatokat szerez a nézőknek, ha valakinek a sírkövek és a felidézett történelmi események miatt addig nem szorult volna.

A New York-i bemutatón - pontosabban második vetítésen - úgy tippeltem, hogy ott a fél rokonság. Várakozásaim ellenére nem dobálták meg a vásznat záptojással, ellenben sokszor nevettek lelkesen - a Dívány kifejezetten vicces film, hiába az ismeretes történelmi háttér és a rendező konfliktusa apjával és a közösséggel - a végén meg lelkesen tapsoltak. Pesten ilyen élmények nem érhetik a nézőt, de azt hiszem, még így is megéri.

Búcsúajándék: válasszon magának igazi bolgár diszkót!