Huba
18 °C
34 °C

Egyszer élünk

2001.01.24. 11:26
A Tar Sándor írásai nyomán született film egy kegyetlen, de a megadást nem ismerő világba kalauzolja a nézőt. Nem távoli dzsungelekbe, hanem a sokszorosan hátrányos magyar vidékre. A nyomor szélén tengődő családfő harca a sorssal.

Dícséretes törekvés látszik kirajzolódni a hazai filmgyártásban a magyar valóság szociális és történelmi rétegeinek feltárására. Szimpatikus az is, hogy az alkotók nem a nagyvolumenű történelmi események, hanem az azokat megélő, vagy inkább csak az adott körülmények közt élő emberek nézőpontjából közelítenek témájukhoz. A szemmagasságban mozgó kamera megörökítette az 50-es, 60-as, 70-es évek korhangulatát, majd jelenünk egymás mellett élő, de egymásról alig tudó kasztjai felé fordult. Az urbánus világ különböző mélységű letapogatása mellett azonban sajnos kevesen vállalkoztak eddig a vidéki lét és légkör ideológiáktól, prekoncepcióktól mentes bemutatására.

Szarvas József Szarvas József-Galgóczy Gáspár

A hiány pótlására tett kísérletet Molnár György rendező Egyszer élünk című filmjével. Forgatókönyvírónak nem is választhatott volna avatottabbat Tar Sándornál, aki novelláiban könyörtelenül őszintén, sebészi precizitással tárja fel a kisemberek, proletárok, kisemmizettek, lecsúszottak világát. Azt a világot, ami talán nem is létezik, mert nem látni a tévében, nem ír róla az újság, nem beszélnek róla a Parlamentben. Mert ezek az emberek sem beszélnek mással, csak közibük valóval.

Tar írásai azért bámulatosak, mert visszafogott eszközei révén (!) képes volt bemutatni azt a jóval többet is, amiről ebben a kultúrában nem esik szó, mert a kifejezhetőség határain túl van. Így rajzolódhat ki nála az az egyetemes valóság, ami a lét peremén élők mindennapos tapasztalata, de ami ugyanúgy igaz a kasztrendszer magasabb fokain biciklizők számára is: Az élet harc, megállíthatatlan sodródás a kéretlenül ránk záporozó események közt, a bizonytalan jövő felé.

Tar Sándor méltatása nem öncélú szószaporítás. Molnár György ugyanis az ismertetett, karcos és mégis szofisztikált anyag nyomán készítettete moziját. A rendező a sajtóvetítést megelőző ismertetőjében felhívta ugyan figyelmünket, hogy filmjét a novelláktól független, önálló munkaként tekintsük, kérésének azonban hiába próbáltam eleget tenni.

Tar Sándor forgatókönyve ugyanis, olvasói számára nehezen figyelmen kívül hagyható módon, beazonosítható novellái füzéréből áll. A rokkant vasutas, a csélcsap anya, az együgyű pásztorfiú, az apjáért rajongó, majd a szánalmas figurából kiábránduló kisfiú alakja mind egy-egy írásának szereplője.

Egyszer élünk Básti Juli-Szarvas József

A téma kapcsán a novellák még akkor is eszünkbe jutnának, ha nem Tar írta volna a forgatókönyvet. Harmadrészt pedig sajnos maga a rendező sem igyekezett, vagy még inkább képtelen volt elszakadni a novellák szürkeállományba égő világától.

Ilyen kötődésekkel nehéz önálló, szabadon szárnyaló film készítése. A Mi utcánk és a Lassú teher írásai lendületüket jórészt nem a cselekményből, hanem nyelvezetükből nyerik. A mozgóképre nehezen átültethető irodalmi eszköztárat a filmben képek hivatottak helyettesíteni. És bár a remek operatőri munkának köszönhetően a helyszínek hitelesek, mégsem tudják pótolni a feszes ritmusú mondatok erejét. A felvonultatott emberi sorsok sehogy sem állnak össze egy történetté. A széteső szerkezetet sajnos a színészi gárda sem képes megmenteni.

Egy csapat urbánus viszonyok közt szocializálódott színész, hasonlóan városi rendezőjükkel nehezen tudja hitelesen elénk tárni a falusi lét azon mélyrétegeit, ahova a cselekmény vezetne bennünket. Bár tudjuk, hogy a lepattant házak, főzelékszagú konyhák lakói, a sivár légkörből céltalan testi kapcsolatokba menekülő emberek, az alkohol minden korosztály és réteg feletti egyeduralma egy társadalmi réteg hiteles képei, ezeket valahogy mégsem hisszük el a színészeknek. A befejezés, ami az ide vágó novella (Lassú teher) elolvasása után jelen sorok írójánál néhány napos némaságot idézett elő, a filmben kissé megalapozatlan lezárásféle, ami inkább kétségeket, mint további gondolatokat szül.

A fentiek ellenére a film mégsem reménytelen alkotás. A rendező hozzáállását dícséri, hogy a film nem hajlik ilyen olyan irányban kínálkozó politikai kurzusok felé. Példa értékű objektivitással és alázattal közelíti meg a szociálisan érzékeny témát - és bátor dolog az is, hogy kétes értékű moralizálással nem teszi könnyebbé a néző helyzetét. Molnár György filmje már úttörő témaválasztása okán is kiemelkedő alkotás. Őszinte hangvételével elkerülte a banális tragikum, vagy a nyomorában is vidám falusi sztereotípiáit, és remélhetőleg mérceként és útmutatóként szolgál majd további művek számára.