Felhő-mennyország

Városszéli panelházak világa valahol Oroszországban. Vasárnap van, és Kolja unatkozik. Ül a lépcsőn a gitárjával, és egy szomorú dalt énekel. Szeretne valakivel beszélgetni, de senki sem kíváncsi rá. (A mozinézők se nagyon tolonganak, vagy tízen nézzük a filmet, egyelőre.) Néhány sikertelen próbálkozás után, hogy valakivel szóba elegyedjen, barátjához, Fegyához megy. Miközben a nézőtér második sorából egyenletes horkolás hangjai kísérik a történetet (-1 néző), Fegya és felesége a semmittevés lagymatag élvezetében töltik vasárnapjukat. Csak akkor csillan fel a szemük, amikor Kolja előadja kitalált történetét: hamarosan elutazik, lehet, hogy végleg. Egy vezetővé lett volt osztálytársa hívta a Távol-Keletre.

Hirtelen mindenki érdeklődni kezd Kolja iránt. Az ismerősök büszkén néznek rá, és nagy sürgés-forgás közepette segítkeznek az utazás előkészületeiben.

A film nagyszerűen mutatja be, ahogyan ezek a figurák külvárosi-vasárnapi tespedtségük minden energiáját Kolja ügyének szentelik. Ő meg sehogy sem találja a helyét ebben az egészben, bánatos-bamba szemekkel hagyja, hogy ide-oda ráncigálják. A főszereplő Andrej Zsigalov kiválóan teremti meg a majdnem-tapló, ügyefogyott munkásfiú figuráját, akinek magasztos érzelmei nem találnak viszonzást ebben a sivárságban.

A menni vagy nem menni kérdése végül Kolja gyengesége folytán oldódik meg: a buzgó közreműködők feltuszkolják a járgányra. Ül a buszon, és marhára egyedül van. Előtte a végtelen szürkeségbe vesző országút.

Nyikolaj Dosztal 1991-ben készült filmje szerény eszközökkel és finom iróniával dolgozik. A nézői kacaj persze nem riasztja föl a második sorban szunnyadót, annyira azért nem vicces a dolog. A kevesek pedig, akik még ébren is bírják az ilyen filmeket, legfeljebb azon gondolkozhatnak el, hogy az amerikai kommersz nyomulása közepette miért is maradnak ennyire magukra a katarzisukkal.

Pedig sokaknak volna rá okuk, hogy Kolja történetén és a sajátjukén is nevessenek vagy sírjanak egy jót.