Szeressük egymást, gyerekek...

Sovány üzenet: Szeressük egymást gyerekek...

Valahol egyszer nyilvánosan kurzusfilmnek titulálták a Glamour-t, nyilván arra célozva, hogy a sok éve, kevés pénzből és nyögvenyelősen készülgető opust csak a Fidesz-érában, a Várhegyi Attila NKÖM-államtitkár hathatós közbenjárására megnyílt állami források révén lehetett befejezni. Ezt az imázst erősítette, hogy a főszereplő Eperjes Károly kebelbarátja a miniszterelnök úrnak, aki maga is személyesen megjelent a filmszemlei bemutatón, továbbá hogy a darab rögvest ,,hivatalos" magyar jelölést is kapott az Oscar-díjra felterjesztendő külföldi filmek mezőnyébe. Gödrös Frigyes nem tagadta az állami segítség tényét, illendően meg is köszönte, ám teljes joggal hivatkozott arra, hogy filmje nem politikai, hanem tisztán személyes hitvallás, amit kéretik önmagában és önmagáért megítélni.

Nos, legyen. Gödrös filmje, kormánytámogatással együtt és anélkül is rossz film, úgy rossz, ahogy van. Nem azért, mert imázsépítő politikusoknak alkalmat nyújt a kulturális önfényezésre, és nem azért, mert a szponzori nagyvonalúság véges dolog, hanem mert szedett-vedett, felületes és szépelgő.

Hitele nem attól lesz egy önéletrajzi filmnek, hogy alkotója minden interjúban - egyébként hitelesen és nagyon emberi hangon - megemlékezik szülei szép szerelméről és olyan érzelmes történeteket tud mesélni a családi legendáriumból, amelyek leforgatására már nem jutott a büdzséből. Érdekessé sem attól válik, hogy megtudjuk a rendezőről: zsidó apa és birodalmi német lány hirtelen fellobbant szerelmének gyümölcse, akit azután zsidó környezetében is katolikus szellemben neveltek. Gödrös Frigyesnek - filmjéből ítélhetően - e kétségkívül nem tipikus eredettörténet nem okozott identitásproblémákat és ez örömteli dolog: a család valószínűleg intelligens módon kezelte az eltérő hagyományok ügyét, szeretetben nevelték fel a gyerekeket és sikerült a történelmet távol tartani a családi ebédlőasztaltól. (A rendező filmbeli alteregójának kisfiúként átélt legsúlyosabb családi traumája a kedvenc kendermagos levágása és feltálalása a vasárnapi ebédnél, de hogy e drámai döntés a mama, a papa, netán a cseléd felelőssége volt-e, közönyből, szadiból vagy véletlenül történt, esetleg csupán titokzatos értelmű ún. szimbólum, az a kontúrtalan lírizálás jótékony homályába vész: utóbbi mellett szól, hogy a főtt tyúk motívumként később, a szocreál illatú, ropogósan friss falusi zsánergiccs-betétben is felbukkan és ott ugyanúgy tökéletesen értelmetlen.)

Gödrös nyilván okkal eszményíti következetesen felmenőit: semmi hűtlenség, árulás vagy akárcsak kisebb válság nem terheli a múltat, ami a rendező rájuk vetülő fátyolos tekintetét érdesebbre száríthatná. Ami rossz történik, az 1. vagy kívül esik meg a családon és rövid úton szimbolikus büntetésben részesül (például a munkaszolgálatos apával kegyetlenkedő horthysta keretlegény mitikusan bűnhődik a szerelmi/erkölcsi tisztaság méltatlanul magára vett patyolatfehér ingében, vagy a komenista vérbíró, aki éjszakánként, mint egykor a bűnbánó szerzetesek, önkéntes pönitenciaként bottal ostorozza enmaga fonnyadt testét), vagy 2. súlytalan, következmények nélküli humoros epizóddá lesz. Például a körülmetélés és megakadályozása körüli, drámainak ígérkező helyzet rávilágíthatná a zsidó-magyar identitás kényes pontjaira, ha Gödröst ez érdekelné: de nem érdekli. Így aztán az ortodox nagypapáék pont akkor lopják ki a kisdedet a bölcsőből a szimbolikus metélésre, amikor a katolikus mama véletlenül benyit a gangról: apuci borotválkozás közben, a fürdőszobában értesül a nappaliban készülő merényről. Kisrealista életkép, drámai-szürreális látomás vagy inkább kabarétréfa? A rendező nem bíbelődik a konfliktus felépítésével: nem tudjuk meg, hogy miért kellene, de azt se, hogy miért ne lehetne elvégezni a műtétet. És mi motiválja a katolizált szülők elszánt, sőt heroikus ellenállását, ha egyébként a családban nincs semmi valós konfliktus zsidó nagypapa és kitért fia, illetve keresztény menye között? A rituális kiátkozás a hittartó öregapa részéről ennél fogva nem több komolytalan, szimpla hisztizésnél - hiányzik belőle minden erő, szenvedély, a valóban megcsalatottak ősi indulata.

Ahol valami komplikáltabb emberi képlet (például az öngyilkosságba menekülő unokabáty esete) merülhetne fel, ott a közelebbről meg nem határozott helytállás lírai intonálásán kívül - nyalka huszár csillagszemű lován gyönyörű magyar tájban hősiesen agyonlövi magát - semmit sem tudunk meg. A német katonaszökevény haldoklás közben, ha jól vettem ki, a szeretetről hablatyol zavaros költői metaforákban, majd mitikusan beletűnik a mély értelmű füstködbe: azt gondolnánk, egy sebesült Wehrmacht-tiszt bújtatása a zsidó handlé pincéjében az ostromlott Budapesten kínálna bizonyos tragikai vagy komikai esélyeket az emberi viselkedés közelebbi tanulmányozására, ehelyett részben poétikus ömlengést, részben bugyuta burleszket kapunk (a szerető testvér ugyanis, jó tett helyében jót várj-alapon, rendszeresen elzavarja a lakásból az arrafele kalandozó náci és nyilas hordákat. Hát, vicces.)

A végig azonosnak maradó mitikus Család körül csak a történelmi környezet karikaturisztikus plakátarcai változnak 180 fokos fordulatokban, nagyjából a ,,nyilas, komcsi: egykutya"-séma szerint. Gödrös néha egyenesen parodizálni látszik a külső történelmet, ami azonban visszaüt szeretett hőseire is, mint például a család bizalmasává lett katolikus kispap ávós megalázásának jeleneténél, amikor a kihallgatótisztnek öltözött Sátán, mielőtt agyonveretné, gyönyörű meztelen nővel kísérteti meg a jámbor Szentéletűt, aki - természetesen - ellenáll és így lesz a tisztaság örökéletű mártírja. Ehhez a kínosan fellengzős vallásos giccshez képest a száguldó 56-os villamos mint a forradalom metaforája, peronján az ismeretlen végállomás felé sodródó magyar néppel már csak szimpla közhelyparádé.

A Glamour rossz film, mert a rendezőt sem a történelem, sem az emberek nem érdeklik igazán: őt csak - egyébként tiszteletre méltó - érzelmei és emlékképei foglalkoztatják. Szeressük egymást, gyerekek, ahogy az én (zsidó) apám és (katolikus) anyám is szerették egymást - körülbelül ebben foglalható össze a rendező üzenete, és ki akarna neki ebben ellentmondani? Nincs okom, se jogom megkérdőjelezni Gödrös Frigyes érzelmeinek őszinteségét és szándékai tisztességét. De a közkeletű vélekedéssel ellentétben a jó művészet nem ,,érzelmek", hanem megismerés, szembenézés, megértés, megrendülés dolga. A Glamour a szeretet jegyében komolyan nem néz szembe semmivel, csupán családszerető érzelmeink közvetlenségére játszik rá, és ezért politikusoknak is könnyű támogatni. Szokás szerint ezt nevezik az esztétikában giccsnek.

A film legjobb pillanata, amikor a fiú rászól a bibliai átkot szóró, patetikus nagypapára: hagyja abba, úgyis mindenki tudja, hogy halandzsázik, nem is tud héberül,- a nagypapa pedig némiképp megszeppenten folytatja lelepleződött dörgedelmeit. Hát ilyen ez a film is - csupa nagyotmondás sorsról, történelemről, identitásról és egyéb komoly dolgokról, aminek, akárcsak a bottal ágáló nagypapának, megvan a maga szelíd bája - de komolyan venni nem lehet.

Glamour
színes magyar játékfilm 115 perc, 2000
rendező: Gödrös Frigyes
szereplők:
Eperjes Károly
Ónodi Eszter
Cserna Antal
Cseke Katinka
Szűcs Lajos
Derzsi János
Barkó György