Vilma
-7 °C
4 °C

Kvázi krimi

2002.09.02. 15:56
A játékos és a rövidre vágva rendezője ezúttal a harmincas évek Angliájának arisztokrata mindennapjaiba vezet el minket. Az Oscar-díjjal jutalmazott filmből kiderül, hogy ki ölte meg a Lordot, de ennél fontosabb dolgokról is szó esik.
Éles, szinte velőt rázó sikoly rázza meg váratlanul az ódon kastélyt. A vidéki kúria arisztokrata vendégeinek arcára kiül a félelem, majd hűvös angol eleganciájukat hátrahagyva rohannak a hang irányába. A könyvtárszobában nemsokára rátalálnak Sir William McCordle-ra, Gosford Park urára, akit szemmel láthatóan valaki szíven szúrt az ezüst étkészlet egyik tetszetős darabjával. Pár perc múlva már a helyszínen van a kisvárosi detektív is, és úgy tűnik, a klasszikus krimi hagyományai szerint végre kezdetét veheti a szellemi fejtörő, aminek végén fény derül arra, hogy ki követte el a szörnyű gyilkosságot, miért, és persze azt is megtudhatjuk, hogy milyen fondorlatos trükkel akarta elterelni magáról a figyelmet.

De néhány jelenet után rá kell döbbennünk, hogy a nyomozó nem éppen egy kiköpött Poirot, Robert Altman filmje pedig nem egy Agatha Christie regény vagy egy vizualizált Cluedo parti, itt nem a nyomozás fordulatain van a hangsúly, hanem a környezeten, ahol mindez megtörténhetett, és az embereken, akik keményített nyakú inggallérjuk mögé szorítják érzelmeiket.

Ennek megfelelően a rendező-forgatókönyvíró közel száz percig húzza a gyilkosság előtti fácánvadászatok, villásreggelik, ötórai teák és fényűző vacsorák elbeszélését, és a kastélyban egymás mellett, egymással szimbiózisban élő két világ, az emeleti urak, és a földszinti cselédek bemutatását. A krimikben megszokott sablonelemnek számító késleltetés jelenetei alatt pedig nem csak a szereplők vázlatos élettörténetét, és lehetséges gyilkossági indítékait meséli el, de érzékletes képet fest egy korról és egy társadalomról is.

Történelmi tabló gyilkossággal

Altman egyperces filmnovellákra hasonlító zárt jelenetekben mutatja be a cselédeket, akiket az állandó szolgálat annyira eltorzított, hogy a félreértések elkerülése végett uraik nevén szólítják egymást, és gazdáik ülésrendjét utánozva ülnek az asztalhoz, és akik szinte egyáltalán nem élnek saját életet, hiszen még beszélgetéseik is csak az arisztokrata társaságban terjedő pletykákról szólnak. Emellett persze megismerhetjük a harmincas évek angol elitjének vadászatok és vacsorák között vergődő zárt hétköznapjait is, a szmokingba, és nagyestélyibe bújtatott önzést és intrikát, és az elegáns látszat mögött megbúvó kisstílű vágyakat.

Altman lassan, szinte észrevétlenül bontja ki a cselekményt, ráadásul több mint egy tucat karaktert vonultat fel a vásznon, ezért a film első fél órájában úgy tűnhet, hogy történet helyett csak színes szélesvásznú társadalmi tablót fogunk kapni. De a lassan csordogáló cselekményben megbúvó finom humor és a lenyűgöző színészi játék miatt könnyen rá lehet hangolódni a kényelmes történetvezetésre, ráadásul a rendező a finom feszültség állandó fenntartásával képes a vászon elé szegezni a nézőket.

A sablonok mögötti világ

Altman tulajdonképpen a klasszikus detektívregény paródiájába csomagolja társadalomrajzát, így tűnhetnek fel a filmben olyan karakterek, mint a korlátolt nyomozó, aki szinte minden mozdulatával fontos nyomokat tűntet el, vagy a hollywoodi producer, aki készülő krimijéhez próbál ihletet találni az angol vidéki kastélyban, de a valóság csak addig érdekli, amíg nem mond ellent a népszerű krimik cselekményvezetésének.

A forgatókönyvíró nagyon jól ismeri a detektívtörténetek szabályait, és annyira ügyesen bánik a sablonokkal, hogy még a nézőket is becsapja, akik nagy rejtélyeket és követhetetlen logikai csavarokat várnak, és közben még azt sem veszik észre, hogy a gyilkosság a szemük előtt zajlik le. Mindezzel Altman azt akarja sugallni, hogy tulajdonképpen nem a gyilkos személye a fontos, hiszen a kúriában szinte mindenkinek volt indítéka, sőt még kellő elszántsága is a bűntény elkövetéséhez, hanem inkább azok a társadalmi körülmények, amelyek a szörnyű tetthez vezettek.

A Gosford Park az angol arisztokrácia ezüsttel futtatott romlottságáról mesél eleven, érdekes karakterek segítségével, ezért több mint egyszerű krimi. Fotó, megsárgult csoportkép egy korról, amikor szmokingot kellett felvenni egy kis pletykálkodáshoz, és amikor az ötórai tea még egy kegyetlen gyilkosság miatt sem maradhatott el.

Gosfork Park
színes feliratos amerikai-angol-olasz-német vígjáték, 137 perc, 2001
rendező: Robert Altman
író: Robert Altman, Bob Balaban
forgatókönyvíró: Julian Fellowes
zeneszerző: Patrick Doyle
operatőr: Andrew Dunn
producer: Bob Balaban, Robert Altman
vágó: Tim Squyres
szereplő(k):
Maggie Smith (Constance Trentham)
Michael Gambon (Sir William McCordle)
Kristin Scott Thomas (Lady Sylvia McCordle)
Charles Dance (Raymond Stockbridge)
Tom Hollander (Anthony Mederith)
Jeremy Northam (Ivor Novello)
Bob Balaban (Morris Weissman)
Ryan Phillippe (Henry Denton)
Stephen Fry (Thompson felügyelő)
Helen Mirren (Mrs. Wilson)
Eileen Atkins (Mrs. Croft)
Emily Watson (Elsie)
Alan Bates (Jennings)
Derek Jacobi (Probert)