Emlék, csak más

Vicsor az Emlékmásban

Nem mondom, hogy Schwarzenegger feltétlen és odaadó híve vagyok, bár minden gyanúsítást kivétendő, meg kell jegyeznem, hogy bölcsész létemre feszült figyelemmel kísértem végig pályáját. Bevallom, néha az irigység és a frusztráció hullámai öntenek el kidolgozott karizmai láttán: ennek ellenére nem vagyok megrögzött ellensége az osztrák szuperembernek. Persze a moziba azért mérsékelt várakozással ültem be: végtére is mire számitsunk attól, aki Conan, a barbár szerepében írta be magát a filmtörténetbe?

Várakozásaim ellenére a film első néhány perce elvarázsolt: a látványtervezők szuperszámítógépeikkel és némi ötletességgel elbűvölő jövőtablót festettek a vászonra. A folytatás azonban kiábrándító, a filmben feltűnő repülő alkalmatosság grafikája például egy-egy pillanatra a Commodore 64 fénykorát idézte vissza. Emellett zavarba ejtő, hogy régi kultikus kedvenceim: a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás vagy a Tökéletes katona klónjai tucatszámra köszöntek vissza a vászonról - nem csodálkoznék, ha magánbeszélgetéseikben a forgatókönyvírók a ,,plágium" fogalmát egyenesen az ötlet szinonimájaként használnák. A cselekmény váratlan fordulatai segítenek ugyan valamicskét, de a finálé olyan dramaturgiai mélyrepülés, amit még a hajdan volt SzívTV C-kategóriás akciófilmjei is biztos überelnének.

Megvan még az összes foga

A sztori sablonosságán, a vacak színészi játékon és a közepes látványelemeken kívül a történet szövésével is gondjaim vannak. Tudniillik nem értem a gonoszok motivációit. Nem fér a fejembe, hogy mi a fenéért hiszik azt a szerencsétlen bérgyilkosok, hogy halhatatlanok, amikor - gyakori és csúfos haláluk után - legfeljebb emlékeikkel is rendelkező klónokat készítenek belőlük. A géntechnika ugyanis csak látszólag, a külvilág szemében teszi halhatatlanná az embert, ő a maga egyedi mivoltában azért bizony kinyiffan. De akkor meg miért vágyik erre az álhalhatatlanságra minden bérgyilkos, milliomos vagy génsebész?

További kérdések nélkül is nyilvánvaló, hogy A 6. napon alkotói a nagy zsozsó felmarkolása közepette még annyi időt sem szántak a történet átgondolására, ameddig lepereg a tekercs. Kár, hogy még nem klónoztathatjuk magunkat olyanná, aki nem látta korábban az Emlékmást: különben ezt a másik önmagunkat küldhetnénk el a moziba, hátha ő még élvezné valamennyire ezt a közepesnél gyengébb utánérzést. Bár nem tudom, hogy fontos-e annyira a halhatatlanság, hogy megérje az egész erőlködést.