Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

A Legunalmasabb Magyar

2002.04.12. 11:56
Nem kampányfilm, nem politikus, nem felkavaró: a Hídember egyszerűen unalmas.
Mi került ezen a filmen 1,8 milliárdba? A Hídember után ez volt az első gondolatom, pedig elítélendő, ha valakinek műalkotásról az anyagiak jutnak eszébe. Mentségemre legyen mondva, a filmben, megtekintése után is, hatalmas költségvetése volt a legérdekesebb. A Hídember ugyanis olyannyira langyos, távolságtartó és konfliktuskerülő mű, hogy az elfogulatlan nézőt kevés egyéb ragadhatta meg, mint hogy mindez hat magyar játékfilm árából jött ki.

A film háromnegyede a tébolydában lekötözött Széchenyi visszaemlékezése. Már az első percben megtudjuk, hogy a nemzet egészét felkaroló gondolkodás -bár Széchenyiben teljesedett ki- a nemességre mindig is jellemző volt. A kis Legnagyobb Magyarnak például csókkal kellett illetnie egy jobbágy kezét, érdemei elismeréséül.

A következőkben már az ifjú gróf életét látjuk, aki lovagol, kuplerájba és Angliába jár. A léha életmód azonban csak átmeneti, hiszen egy társasági összejövetelre már híd-makettel érkezik. Honnan, hogyan kerül hozzá? - a filmből nem derül ki, a makettet pedig lovaglópálcájával amúgy is szétveri Széchenyi sógornője, aki egyúttal a Legnagyobb szeretője is.

Ezután gyors ütemben váltakozó jelenetekben a nemzetközi helyzet fokozódik, Széchenyi lovat kap Wesselényitől, egy mondatban kioktatják, hogy aki magyar, beszéljen is magyarul, megpróbál öngyilkosságot elkövetni, de lehet, hogy csak ruhában úszik, a részletekre nem derül fény.

A ritmus Zichy gróf színházi páholyában lassul ismét. Fény derül arra, hogy Zichy felesége, Crescence és Széchenyi már régóta, és reménytelenül szeretik egymást: honnan e vonzalom, miből táplálkozik, mi az előzménye? Lényegtelen részletkérésekkel az alkotók nem foglalkoztak. Különben is, már futunk tovább, Angliába.

Két ellenfényben álló alak, valószínűleg Clark és a Legnagyobb beszélgetnek egy hídszerkezeten. Széchenyi: Lehet híd? Clark: Lehet. Ezzel is megvagyunk, híd lesz, mehetünk vissza a táncterembe.


Széchenyi és Crescence táncolnak valami bálon, a körben keringők pedig elmondják, hogy mi is történik a vásznon. Egyik hölgy: Bárcsak engem is úgy szeretnének, ahogy Széchenyi szeret. Másik hölgy: Egymásnak teremtették őket. Egyik úr: De Crescence férjes asszony.

Váltás, az országgyűlésen vagyunk, a Legnagyobb feláll és azt mondja, magyarok vagyunk, beszéljünk itt is magyarul. Képviselők egymást túlkiabálva helyeselnek. Közben Kossuthról kiderül, hogy fennhéjazó, dölyfös kis akarnok. Ráadásul ellenszenvesen néz. Nem lesz ennek jó vége.

Sajtó szem le!
A Hídember bemutatóját követő sajtótájékoztató a megszokott kérdés-válasz koreográfia helyett a dícséret-köszönet felállásban zajlott. Először Juhász Előd emelkedett szólásra, megköszönte a szép filmet, majd méltatta annak zenéjét. A Magyar Rádió munkatársa annak a véleményének adott hangot, hogy neki mennyire tetszett a film, és beszámolt arról, hogy fiatal fiát is elhozta volna a vetítésre, de sajnos beteg. Schäffer Erzsébet a Nők Lapjától kiemelte, hogy neki mennyire nagyon tetszett a film, továbbá, hogy mennyire meg is rázta.
Az Index munkatársai az ütemes tapsot már nem várták meg.
A Szabadságharcról egy felolvasott levélből értesül a néző, így kimaradnak a filmet felesleges izgalmakkal terhelő jelenetek, mint például a forradalom Pesten, véres viták az országházban, a népfelkelés. A nézőre furcsamód mégis üdítőleg hat, mikor a barokk termek, szenvedélyes pillantások, a sok levélírás és felolvasás után váratlanul egy kameramozgást is igénylő, feszes vágású jelenet, az utolsó beillesztendő hídláncszem leszakadásának dinamikusabb képei következnek. Mindez azonban csak múló hevület.

A Legnagyobb tébolydába kerül, bezáródik a kör, de a filmnek nincs vége. Mi volt a keretes szerkezet jelentősége, ne firtassuk, lépjünk mi is tovább. A lassanként felépülő Széchenyi sakkozó jelenete, Eperjes felszabadult játékának köszönhetően a Hídember legjobb pillanatait jelentik. Itt végre nem tisztelni hivatott történelmi alak mozog a képen. Valódi embert látunk, akinek nagy tervei vannak, de miért ne lehetne humora és gyengéi ugyanúgy? Fájdalmát itt nem elmondja, hanem érezzük csak. Sajnos nem ő az, akit Bereményi filmre vitt, a sakkozó Széchenyi csak egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt kerülhetett a vászonra.

Mert talán éppen a nagy figyelem volt a kudarc oka. A politikai viharok és szándékok miatt az országos figyelem reflektorfényében dolgozó filmesek nem akartak hibát ejteni. Nem szerették volna, ha a Hídember túlzottan politikus. Nem is lett az. El akarták kerülni, hogy karakteres, erőteljesen fogalmazott Széchenyi figurával vitára adjanak okot. Nincs is min vitatkozni. Nem akarták modern filmnyelvvel elriasztani a tömegeket. Azok, akik a nyolcvanas évek langyos vasárnap délutánjain szerették ebédjüket egy történelmi kosztümös film előtt megemészteni, minden bizonnyal nem is fognak csalódni a Hídemberben.

Mindezek ellenére, nagyszerű történelmi parabolával van dolgunk, bár főszereplője Széchenyi helyett Bereményi Géza. A rendezőnek, aki művészi szabadságból képes volt olyan remekműveket alkotni, mint az Eldoradó vagy az általa írt Meteo (mindkettő Eperjes Károly főszereplésével), a politika szárnyai alatt egy sótlan, unalmas darabra tellett. Lánchidunk mindenesetre nem a film Széchenyijének érdeme.

Színes magyar történelmi film, 2002

rendező: Bereményi Géza
író: Can Togay, Bereményi Géza
zeneszerző: Másik János
operatőr: Kardos Sándor
jelmeztervező: Szakács Györgyi
producer: Hábermann Jenő
Szereplők:
Eperjes Károly (Széchenyi István)
Cserhalmi György (Wesselényi Miklós)
Irina Latchina (Crescence)
Blaskó Péter (Széchényi Ferenc)
Básti Juli (Festetics Júlia)
Nagy Ervin (Kossuth Lajos)
Can Togay (Batthyány Lajos)
Darvas Iván (Metternich)

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!