Árpád
-2 °C
9 °C

Cukrozott Tibet

2003.03.13. 09:05
Kapcsolódó cikkek (1)
Van válasz az élet nagy kérdéseire. A Himalája című filmből kiderül, hol található a tökéletes béke. Annyit elárulunk, hogy nem Tibetben.
Tibet, saját tapasztalataim alapján állíthatom, fantasztikus vidék. Érthető, hogy Eric Valli francia dokumentumfilm-rendező éveket töltött a Himalája vonulatai közt megbúvó falvakban. Még érthetőbb, hogy filmeken örökítette meg a tibetiek egyedülálló, ugyanakkor a baráti Kína gyámkodása révén lassanként megsemmisülő kultúráját.

Rejtélyes viszont, hogy mi késztette a rendezőt egy tibetiekről szóló játékfilm forgatására. Az ugyanis, ami láthatóan hatással volt a rendezőre, nevezetesen a tradicionális tibeti kultúra bája és misztikuma, jobban bemutatható lett volna dokumentumfilm formájában. A Himalája - Az élet sója története ezzel szemben úgy lóg a tényszerű megfigyelések vázán, mint jakon a Hogyan Legyünk Buddhisták Egy Hét Alatt című kézikönyv.

Láthatóan maga a rendező sem tudta eldönteni, miért is vonult ki stábjával a hegyek közé, egyébként Nepálba, mivel az ismert okokból kifolyólag az eredeti helyszínen nem csak a szabad vallásgyakorlás, de annak filmezése is tilos.

Van tehát egyrészt a sztori, ami az érintetlen, hegyi falucska só karavánja körül bonyolódik. A sztoriban pedig, mint Dörmögő Dömötörben a kivágható öltöztetőbabák, benne vannak a szereplők, amelyekre Valli ideológiai ruhácskákat aggat.

Az ifjú Karma a történet forrófejű reformere. Ezt nem csak onnan tudni, hogy mit sem törődve a barátságos lámák jóslataival, előbb indul el karavánjával, hanem onnan is, hogy időnként pökhendin nevet a hagyományokon.

Az öreg Tinle viszont úgy kel útra, ahogy "az apja, meg annak az apja" tette. Nyilvánvalóan ő jelképezi az értékes tradíciókat.

A történetben fontos szerepet tölt még be egy kisfiú, aki azt a feladatot kapta, hogy a maga közvetlen módján időnként kimondja a nagy igazságokat.

Röviden, a történet nyögvenyelős, mint tibetiek tradicionális eledele a durvaőrlésű rozsliszt. És ezen az sem segít, hogy Eric Valli időnként megfeledkezve arról, hogy játékfilmet forgat, belemerül a kétségkívül lenyűgöző hegyek, a feldíszített jakok, meg a hajfonás, az időjóslás és egyéb autentikus mozzanatok látványába.

Ilyenkor beindul a szintetizátorokkal domesztikált tibeties zene, amely kétség kívül megvásárolható cd-n. Viszont - a kevésbé artisztikus, de magyarázó szövegekkel ellátott dokumentumfilmekkel szemben - nem kapunk magyarázatot a látottakra. Így a néző számára, hacsak nem olvasott előzőleg a tibeti kultúráról, homályban marad a képek értelme. Nem derül ki, miért darabolják fel a halottakat, mi a célja a rituális nyilazásnak, vagy miért szórják szét a szereplők időnként sót, noha azt később el szeretnék adni.

Nagyobb baj, hogy még utalás sincs arra, mikor játszódik a film: vajon mai, húsz vagy száz évvel ezelőtti szituációt látunk? Egyiket sem. A Himalája - Az élet sója ugyanis nem Tibetet mutatja be, hanem azt a képet, amit a nyugati ember épített föl magában a "misztikus keletről". Ebben a világban pedig minden és mindenki spiritualitással teli, nyugodt, békés és senkinek nincs határidőnaplója.

Ennek megfelelően a film akkora happy enddel zárul, hogy egy időre eltakarja a Csomolungmát, a néző pedig azzal az elégedettséggel sétálhat ki a moziból, hogy lám, vannak helyek a világon, ahol örök a harmónia, és létezik válasz az élet kérdéseire.

Így aztán az egész napos karrierépítés után nem kell olyan zavarba ejtő kérdéseken rágódnunk, hogy ha a messzi távolban ennyire mámorító lehet az élet, akkor itt, a közelben viszont miért nem. Elég csak nézni, mint a moziban.

Himalája - Az élet sója
színes feliratos francia-svájci-angol-nepáli kalandfilm, 108 perc, 1999

rendező: Eric Valli
forgatókönyvíró: Olivier Dazat, Louis Gardel
operatőr: Eric Guichard, Jean-Paul Meurisse
zene: Bruno Coulais

szereplők: Thilen Lhondup
Gurgon Kyap
Lhakpa Tsamchoe
Karma Wangel
Pemba Bika
Tenzen Charka
Gyalsen Gurung