Agyas agyatlan

Két konklúzió: 1. a pina mindig legyen jó bozontos, 2. készüljenek csak ilyen jó filmek

A celluloid-közeli széplelkek harminchat fokos intellektuális lázban égő, makrokord nadrágos fele esztétikai forradalomról, Európa új filmkorszakának hajnaláról beszél. Azok meg, akik már kiábrándultak a világmegváltásból, hogy átadják magukat az ezredvégi plázaszkepszisnek, üzleti fogásról, a low-budget szemfüles védjeggyé tételéről filozofálnak.

De az Idióták című Lars von Trier-opusnak pont az az érdeme, hogy ez mind nem fontos. Csak két dolog az: hogy a pina mindig legyen jó bozontos - ez a mű immanens konklúziója; meg, hogy készüljenek csak ilyen jó filmek. Az utóbbi szubjektív, befogadói megállapítás, amely nem csak az előbbivel való feltétlen egyetértésen alapszik.

Mert bár a történet - félbolond fiatalok tudatosan valódi retardálttá vedlenek és így teszik céljaikat elérhetővé, környezetüket pedig hülyévé - nem igazán eredeti (valami tényleg bűzlik ott északon), de megint üt. A színészek remekül működnek, élvezik, amit csinálnak. Kéjelegve őrülnek meg, megőrülve szeretkeznek, és olykor gyomorszorító feszültséget keltve kényszerítik végül a nézőt arra, hogy a moziból kijőve megint végiggondolja a jól ismert mondókát: ,,Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye: én, vagy te?" A film válasza saját kérdésére ezredvégi bölcsességről, vagy ha tetszik cinizmusról árulkodik: Hát ,,én, te, ő, meg mi, meg ti, meg ők."

A feleletet és provokatív interpretációját egyaránt lehet támadni és dicsérni, analizálni vagy csak élvezni. De egyet el kell ismernünk: a film igaz, mert most itten tényleg ez van (még ha nem is szeretjük).