Ambrus
-7 °C
3 °C

Temető a magasban

2001.03.26. 09:46
Kiarostami a világ legcsendesebb filmjeit késziti. Hangulatteremtő csend uralkodik a Szelek szárnyán majd minden jelenetében. Ha mégis beszélnek, köznapi, jelentéktelennek látszó szavak hangzanak el. Nem történik semmi. Várakozunk. Valami alkímia révén mégis egyre feszültebb és izgalmasabb a film: saját életünkről és halálunkról van szó.
Kirostami csendje a legerősebb, leggazdagabb csend manapság a világ harsogó mozitermeiben
Aki látta a nagy iráni rendező két éve vetített A cseresznye íze című remekét, most annak szinte ikerdarabját láthatja. A történet (inkább keret csak, kiindulópont, mozdulatlan alaphelyzet) nagyon hasonló. Ott a saját, itt egy idős ember halálára váró férfi autózik az istenháta mögötti falu és a magaslati temető között. A halál azonban nem parancsra érkezik, és a hosszú várakozás közben kicsit talán emberibbek és bölcsebbek leszünk. Rácsodálkozunk a tájra. A hatalmas és komoran kopár hegyekkel, magas éggel, tavaszian zöld földekkel szinte beszélgetnénk, ha lenne ilyesmihez szavunk és gondolatunk.

De talán érzelmünk sincs. Idegenek és üresek vagyunk e hatalmas tájban, ahol velünk szót is alig értő, de ugyanolyan emberek élnek, mint mi lehetnénk. Városiak és falusiak: vannak vendégek és vannak bennszülöttek, csakhogy mindez látszólagos és felszínes különbségtétel, hiszen a természetben, a halál fekete fényében nincs már különbség - fogalmazhatnánk a "mondanivalót", de Kiarostaminál az a megrendítő, hogy nincs tolakodó "mondanivalója".

Tudjuk, az iráni filmben - vallási-cenzurális megkötöttség ez - női arcnak nem lehet közelije, premier plánja, a férfiakon kívűl csak gyermek-arcot ábrázolhat a kamera. Itt is férfi a főfigura: állandóan az ő arcát látjuk, s egyszer - nem véletlenül - borotválkozáskor hosszan, mintegy tükörként használva a kamerát. Önmagunk vagyunk, pedig nem hittük, hogy közünk lehet hozzá. Neki sincs köze ehhez a faluhoz. Ő a fővárosi vendég: százéves, beteg öregasszony halálát várja, hogy majd különös temetési szertartást forgathasson. Lassanként vele együtt tapasztaljuk meg, hogy nincs, nem is lehet idegenként különös, pittoreszk, kuriózumos szertartást forgatni - pontosabban: csak idegenként lehetne, kivülállóként, hazugul. A fiatal nőknek még az arcát sem láthatja, a lámpás fénye csak a pnice padlójára vetül. Vagy mégsem örökké lenne itt idegen? Összebarátkozik egy kisfiúval: ez a tizenkét éves-forma gyerek, mint annyi iráni filmben a fáradt felnőttség ellenpontja: a szelid naivság, a nyitottság lehetősége. Minden, amit mi már elvesztettünk.

A férfi egy magaslati temetőben, düledező sirkövek között tudja csak mobiltelefonját használni. Valaki mély kutat ás a közelben, a gödörből lábszárcsontot emel ki: ezt a csontot unalomból, kiváncsiságból az autójába helyezi a férfi. Ha ott élne, ebben a hegyi - de erdők nélküli, kopár sziklafaluban - talán jobban tisztelné a halált, de így is változik talán. Arra mindenesetre rájön, hogy a mobiltelefonnál vannak fontosabb dolgok, hogy a holtak csontjai döntenek rólunk is. A film végén talán meghal a százéves néni, de ő már csak néhány búcsúfotót készit, és filmforgatás nélkül indul haza. A lábszárcsontot szinte rituális mozdulattal egy sebes folyócskába dobja: visszaadja a természetnek.

Megszégyenítően szép film.

Kirostami csendje a legerősebb, leggazdagabb csend manapság a világ harsogó mozitermeiben.

Paphos képekben

Ciprusi fotók, fantasztikus élmények. Nézd meg most!

Visszatérés a paradicsomba

Egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé.