A kapitalisták az NDK-t választanák

2003.12.09. 14:10
Mi vette eszét az Európai Filmakadémia zsűrijének, hogy hat díjat is adott egy elcsépeltnek tűnő, rendszerváltásos, berlini falas filmnek? Mi történne, ha Koltai Róbertbe oltanánk Török Ferencet? Európa legjobb filmje a galaxis legborzalmasabb filmműfajában.
Természetesen nem nézek meg olyan filmet, aminek címében Lenin neve szerepel, ironikus kontextusban. Ha az ember túl van egy rendszerváltáson, kapott már Lenin-fejes pólót, evett szocialista relikviákkal díszített pizzériában, és látta a Moszkva teret filmen, kerülni fogja a Good bye, Lenin! típusú utánlövéseket.

Egyetlen dolog kényszerített a moziba: a kíváncsiság. Vajon mi vehette eszét az Európai Filmakadémia zsűrijének, hogy éppen az utóbbi tizennégy év során lapossá csépelt témát díjazza? A rendszerváltást humoros formában bemutató film ráadásul hat kategóriában kapott kitüntetést.

Szocialista romantika

A díjeső a zsűri zavart reakciójának köszönhető. A történet, amelyben egy család, a beteg anyát kímélendő, a Fal lebontása után is életben tartja az NDK-t, egyrészről pont olyan, amilyennek gondolnánk. Wolfgang Becker Koltai Róbertbe oltott Török Ferencként kavarja a szálakat.

DDR A rendszerváltós zsáner szabályai szerint a néző hol édesbús emléke­zés­be, hol kaján tréfába, hol heroikus helyzetekbe vet­te­tik. Miközben persze mindent áthat a szeret­he­tő naivitás és a forradalmi romantika.

A rózsaszín oldal

Mégis. Egy idő múlva döbbenten figyeljük a bravúrt, ahogy a rendező az érzelgősség határán egyensúlyoz. Igaz, annak túl­só, rózsaszín oldalán. Amikor azonban túl mélyre süppednénk az érzel­mek­be, mielőtt végzetesen narancsosak lennének a lemenő nap fényei, vagy a humor öncélú ökörködésbe csapna át, a rendező különös érzékkel vált.

Az egymás tekintetébe feledkező szerelmespár a kép szélére csúszik, hogy a hatásosan komponált látvány kerüljön a középpontba. A börleszk megrázó hitelességű, tragikus jelenetekbe fut. A melodráma pedig jelzés nélkül csap át gunyoros kritikába.

A rendező-forgatókönyvíró ráadásul tudja azt, amit a Coen testvérek kísérleteztek ki a galaxis legborzalmasabb filmműfajában, a romantikus komédiában. Nevezetesen, hogy a jól megírt humoros jelenetek elvisznek akár egy közhelyektől hemzsegő filmet is. Míg Ethan és Joel szándékosan vegyítette a gagyit a mesterivel, Wolfgang mintha a megérzéseire hagyatkozna. Az emberi gesztusok, váratlan fordulatok és a kaján történet az NDK-ba menekülő kapitalistákról – ha az utolsó utáni pillanatban is –, de visszakormányozza a filmet a giccs mélyvizéről.

A Good bye , Lenin! úgy billeg a végletek közt, mint artista a kötélen, és a néző elképedve nézi a végeredményt. Beckernek pedig, jó közönségfilmesként, pont ez volt a célja. Sőt, a szabadon áramló történet még a zsűri figyelmét is elterelte a bántó közhelyről, amire a film valójában épül.

Ha NDK és rendszerváltás, akkor részemről inkább a Lövés utáni csend. Igaz, azon nem röhögtem ennyit.

Good bye, Lenin! – Színes német vígjáték, 118 perc, 2002

rendező: Wolfgang Becker
forgatókönyvíró: Wolfgang Becker, Bernd Lichtenberg
operatőr: Martin Kukula
jelmeztervező: Aenne Plaumann
zene: Yann Tiersen

Szereplők:
Daniel Brühl
Katrin Saß
Maria Simon
Chulpan Khamatova v
Florian Lukas
Alexander Beyer
Burghart Klaußner
Michael Gwisdek