Nevetni a gyermekprostitúción

Ki nevetgélne az orosz külvárosok brutális sivárságán? Tudnivaló, hogy a munkásosztály világméretű békeharca közepette épült lakótelepek jelenleg egyáltalán nem a könnyed tréfálkozás színterei. Lukas Moodysson filmje azzal, hogy dokumentumfilm értékű felvételeken tárja elénk a szétzilált világot, a lakóit megnyomorító következményekkel együtt, egyenesen fagyos csöndbe burkolja a nézőteret.

Bár játékfilmet látunk, a rendező-forgatókönyvíró olyannyira a háttérben marad, hogy a Lilja 4-everben nem tűnnek fikciónak a falanszter szerű lakónegyedek, a parkokban szipuzó gyerekek, és a Zsigulik közt néha ellebegő Mercedesek.

Nem nevetünk tehát, amikor a főhős, Lilja anyja az interneten megismert amerikai férfit választva egy üres lakásban, üres életben hagyja magára a 16 éves lányt. A kamera kommentárok, moralizálás nélkül követi Lilját, akinek amúgy minden adottsága megvan ahhoz, hogy egy normális fiatal életét élje.

A film azonban idézőjelbe teszi a normális szót. A szilánkjaira tört rendszerben mindezek a tulajdonságok arra elegendőek, hogy egy rokon kisemmizze, hogy üres gyárcsarnokokban kóboroljon, és olcsó házi drogokon éljen.

Nincs itt semmi túlzás. Aki látta már Bukarest utcáin a lerongyolódott tízévesek szipus bandáit, vagy járt esetleg a Kőbánya-Kispesti metrómegálló környékén, értékelni tudja Lukas Moodysson fegyelmezett képeit.

Az emberi relé és az angyalszárnyak

A történetet eddig akár dokumentumfilmen is feldolgozhatta volna a rendező. Amikor azonban Lilja a jövő, nem a jobb jövő, hanem csak így simán, a jövő reményében elvállal egy svédországi munkát, érthetővé válik a játékfilmes forma. A dolog sajátosságaiból adódóan nehéz ugyanis dokumentumfilmet csinálni a leánykereskedőkről, a megvásárolt embert négy fal közt tartó férfiról, és azokról, akik a rabszolga szexuális szolgáltatásait igénybe veszik.

Az emberben van egy relé, ami bizonyos mennyiségű borzalom láttán átkapcsol. Ezután már hiába jön még egy erőszaktétel, még egy verés, még egy gusztustalanul petyhüdt öregúr, a néző ostoba tréfálkozásba kezd szomszédjával, nevetgél, esetleg ír egy sms-t.

Maga a rendező is tisztába lehetett vele, hogy a Lilja 4-ever túllépte az elviselhetőség határát. Erről persze nem ő, hanem az élet tehet. Az viszont Lukas Moodysson hibája, hogy a csapdát álságosan negédes módszerrel kívánta elkerülni: a gyógyszer-túladagolásban meghalt kisfiú egyszer csak angyalszárnyakkal felszerelve tűnik fel Lilja álmaiban, és később maga a lány is csatlakozik hozzá egy éteri labdázás erejéig.

Ha ez a dolog azt jelenti, aminek látszik, akkor a rendező lenullázta filmjét. Ha viszont a szabadulás lehetetlenségének ironikus képe, akkor átgondolatlan kísérletről van szó.

És mégis, minden röhögcsélés és lassított felvételen lengedező angyalszárny ellenére a filmet nehéz elfelejteni. Meglepő módon nem a történet, hanem a két hátborzongatóan hiteles gyermekszereplő - Okszana Akinsina és Artyom Boguharszki - játékának köszönhetően. Bár az is lehet, esetükben nem színészetről, hanem tapasztalatról van szó.

Lilja 4-ever, Színes feliratos svéd-dán filmdráma, 109 perc, 2002

rendező: Lukas Moodysson
forgatókönyvíró: Lukas Moodysson
operatőr: Ulf Brantas

zene: Nathan Larson, Rammstein, T.A.T.U.

Szereplők: Okszana Akinsina
Artyom Boguharszki
Lyubov Agapova
Elina Benenson
Pavel Ponomaryov
Liliya Shinkaryova
Tomas Neumann