Piroska
-10 °C
1 °C

Hétköznapi holokauszt

2003.04.02. 01:10
A holokauszt Ramboja, avagy a népirtás, mint monodráma. Polanski Oscar-díjas holokauszt-filmje mindennapi tragédiákkal és igaz, de mégis hamis happy enddel.
Ha én rendező volnék, és teszem azt, örökölnék egy szép antik vitrint, nagy, metszett üvegtáblákkal, de a kerületi versmondó verseny emlékplakettjén kívül nem lenne semmilyen díjam, kitűntetésem és serlegem, amit eligazgathatnék a polcokon, na akkor én valószínűleg holokauszt-filmet rendeznék, mert azt mostanában szinte automatikusan váltják Oscarra vagy egyéb filmes elismerésre. A Schindler listáját annak idején öt Oscarral jutalmazták, Benigni holokauszt-vígjátéka négy éve három jelölést és végül egy aranyszobrot kapott, pedig egyik alkotás sem hibátlan: előbbi néha émelyítő, utóbbi pedig egyszerűen giccses.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Spielberg vagy Beingni végső soron nem érdemelték meg a Filmakadémia elismerését, csak hát soha nem fogjuk megtudni, hogy a népes zsűri az alkotást vagy egyszerűen a témaválasztást díjazta. A holokauszt ugyanis még mindig kívül esik az esztétikai értékítélet körén, ezért ha a vásznon feltűnnek a marhavagonok vagy a kémények, már nem a beállításra vagy a művészi koncepcióra figyelünk, hanem jegesen borzongva nézzük az európai civilizáció egyik legszégyenteljesebb eseményét, és szinte érezzük, ahogy összeszorul a gyomrunk és az öklünk, amikor a képen feltűnik egy SS tiszt.

Holttestközelből

A zongorista három Oscarja sem mond semmit Polanski filmjének igazi értékeiről. A jegyvásárláskor így legfeljebb annyi bíztatót tudhatunk, hogy ezúttal legalább nem egy művészieskedő kívülálló készített filmet a holokausztról. A zsidó származású Polanski ugyanis bár Párizsban született, de szülei végtelenül rossz helyzetfelismerő képességének hála a háború előtt pár évvel visszaköltöztek Lengyelországba, így a család nemsokára a krakkói gettó falai közt találta magát.

Polanski nyilatkozataiban mindig hangsúlyozza, hogy a főszereplő Szpilman cseppet sem hasonlít rá, és egyébként is ez a film nem a saját élményei alapján született, mégis minden képkockán és a film egész koncepcióján látszik, hogy a rendező ezúttal nem történelemkönyvekből szerezte tapasztalatait a náci halálgépezetről.

Polanski ugyanis nem hősöket, és őrült gazembereket mutat be, nem monumentális képekkel vagy érzelmes jelenetekkel operál, nála nincsenek végeláthatatlan szerelvények és egekig érő hullahegyek, nem a holokauszt legkegyetlenebb vagy legfelemelőbb pillanatairól mesél, csak az egyszerű hétköznapokat próbálja bemutatni.

A holokauszt ebben az értelmezésben nem a sátáni gonoszságról szól, nem bűnösökről és áldozatokról, hanem az ember végtelen alkalmazkodó-képességéről, ami kiosztja a szerepeket: gyilkosokká tesz egyeseket, míg közönyös halálraítéltekké másokat. Polanski nem koreografál drámai nagyjeleneteket, filmjében a tragédia csendes, és kétségbeejtően mindennapi: a főhős átlép egy haldoklón a gettó utcáit járva, közönyös arccal várja, hogy a részeg német tiszt vajon öt lövi-e agyon a felsorakoztatott tömegben, és hidegen nézi, ahogy mások összeverekednek egy lábas hányadékon.

Hasonlóan csupasz, már-már túlzóan hétköznapi jeleneteiért Kertész Imre Nobel-díjat kapott, Polanskinál azonban felmerülhet a gyanú, hogy a Filmakadémia csak egy divatos művészeti trendet díjazott.

D-moll hazugság

Ugyanis ahogy múlnak a percek, úgy üresednek ki ezek az életszerű jelenetek; egyre több holokauszt-klisé tűnik fel, míg végül megszólal egy zongora, és hirtelen a lágy, nyúlós dallamokon ringó Titanicon találjunk magunkat, ahol DiCaprio éppen könnyes szemmel búcsúzik a fájó világtól.

A főszereplő, aki mellesleg világhírű zongorajátékos éppen egy elhagyatott házban kutat élelem után valahol Varsóban; csapzott, koszos és csont sovány, szinte már nem is ember, amikor váratlanul összetalálkozik egy náci tiszttel. A német katona a foglalkozása után érdeklődik, hősünk őszintén felel, és mivel véletlenül ott egy zongora is, a jelenet örömzenéléssel és a művészet megkönnyezésével zárul.

A jelenetet még az sem menti fel, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel, ezért minden bizonnyal a valóságban is így esett a találkozás. És most nem csak arról van szó, hogy az alkotók megfeledkeztek olyan jelentéktelen körülményékről, mint hogy a zongora valószínűleg nem volt felhangolva, hogy a meggyötört, végsőkig legyengült zenész nem játszhatott túl virtuózan, és minden bizonnyal az SS-tiszt könnyei sem csillogtak olyan fényesen a szétbombázott, poros szoba homályában.

A Zongorista lezárása hiteltelen, mert egy egyedi, és rendkívül ritka sorsot mutat be, és fél szembenézni a valósággal. Polanski filmjében ugyanis legfeljebb a mellékszereplők halnak, pedig a holokauszt hatmillió áldozata mind főszerepet játszott a saját életében, és a történtek azt bizonyítják, hogy egyikük sem találkozott össze emberbarát SS-tisztekkel.

A Zongorista minden életszerűsége ellenére tulajdonképpen a Rambo-filmek cselekményvezetését követi: hőse minden áron teljesíti a küldetést, szembeszáll a nehézségekkel, és diadalmaskodik felettük.

A néző pedig, aki eddig szorongott, megkönnyebbülten, némiképp könnyes szemmel távozhat, hiszen a művészet mindent legyőz, a zene ellenáll az embertelenségnek, a náci halálgépezetet pedig akár egy szimfonikus zenekar is meg bírta volna fékezni. Kár, hogy akkoriban nem koncertezett senki arrafele, és hogy több millió zsidó nem játszott semmilyen hangszeren.