Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Hétköznapi holokauszt

2003.04.02. 01:10
A holokauszt Ramboja, avagy a népirtás, mint monodráma. Polanski Oscar-díjas holokauszt-filmje mindennapi tragédiákkal és igaz, de mégis hamis happy enddel.
Ha én rendező volnék, és teszem azt, örökölnék egy szép antik vitrint, nagy, metszett üvegtáblákkal, de a kerületi versmondó verseny emlékplakettjén kívül nem lenne semmilyen díjam, kitűntetésem és serlegem, amit eligazgathatnék a polcokon, na akkor én valószínűleg holokauszt-filmet rendeznék, mert azt mostanában szinte automatikusan váltják Oscarra vagy egyéb filmes elismerésre. A Schindler listáját annak idején öt Oscarral jutalmazták, Benigni holokauszt-vígjátéka négy éve három jelölést és végül egy aranyszobrot kapott, pedig egyik alkotás sem hibátlan: előbbi néha émelyítő, utóbbi pedig egyszerűen giccses.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Spielberg vagy Beingni végső soron nem érdemelték meg a Filmakadémia elismerését, csak hát soha nem fogjuk megtudni, hogy a népes zsűri az alkotást vagy egyszerűen a témaválasztást díjazta. A holokauszt ugyanis még mindig kívül esik az esztétikai értékítélet körén, ezért ha a vásznon feltűnnek a marhavagonok vagy a kémények, már nem a beállításra vagy a művészi koncepcióra figyelünk, hanem jegesen borzongva nézzük az európai civilizáció egyik legszégyenteljesebb eseményét, és szinte érezzük, ahogy összeszorul a gyomrunk és az öklünk, amikor a képen feltűnik egy SS tiszt.

Holttestközelből

A zongorista három Oscarja sem mond semmit Polanski filmjének igazi értékeiről. A jegyvásárláskor így legfeljebb annyi bíztatót tudhatunk, hogy ezúttal legalább nem egy művészieskedő kívülálló készített filmet a holokausztról. A zsidó származású Polanski ugyanis bár Párizsban született, de szülei végtelenül rossz helyzetfelismerő képességének hála a háború előtt pár évvel visszaköltöztek Lengyelországba, így a család nemsokára a krakkói gettó falai közt találta magát.

Polanski nyilatkozataiban mindig hangsúlyozza, hogy a főszereplő Szpilman cseppet sem hasonlít rá, és egyébként is ez a film nem a saját élményei alapján született, mégis minden képkockán és a film egész koncepcióján látszik, hogy a rendező ezúttal nem történelemkönyvekből szerezte tapasztalatait a náci halálgépezetről.

Polanski ugyanis nem hősöket, és őrült gazembereket mutat be, nem monumentális képekkel vagy érzelmes jelenetekkel operál, nála nincsenek végeláthatatlan szerelvények és egekig érő hullahegyek, nem a holokauszt legkegyetlenebb vagy legfelemelőbb pillanatairól mesél, csak az egyszerű hétköznapokat próbálja bemutatni.

A holokauszt ebben az értelmezésben nem a sátáni gonoszságról szól, nem bűnösökről és áldozatokról, hanem az ember végtelen alkalmazkodó-képességéről, ami kiosztja a szerepeket: gyilkosokká tesz egyeseket, míg közönyös halálraítéltekké másokat. Polanski nem koreografál drámai nagyjeleneteket, filmjében a tragédia csendes, és kétségbeejtően mindennapi: a főhős átlép egy haldoklón a gettó utcáit járva, közönyös arccal várja, hogy a részeg német tiszt vajon öt lövi-e agyon a felsorakoztatott tömegben, és hidegen nézi, ahogy mások összeverekednek egy lábas hányadékon.

Hasonlóan csupasz, már-már túlzóan hétköznapi jeleneteiért Kertész Imre Nobel-díjat kapott, Polanskinál azonban felmerülhet a gyanú, hogy a Filmakadémia csak egy divatos művészeti trendet díjazott.

D-moll hazugság

Ugyanis ahogy múlnak a percek, úgy üresednek ki ezek az életszerű jelenetek; egyre több holokauszt-klisé tűnik fel, míg végül megszólal egy zongora, és hirtelen a lágy, nyúlós dallamokon ringó Titanicon találjunk magunkat, ahol DiCaprio éppen könnyes szemmel búcsúzik a fájó világtól.

A főszereplő, aki mellesleg világhírű zongorajátékos éppen egy elhagyatott házban kutat élelem után valahol Varsóban; csapzott, koszos és csont sovány, szinte már nem is ember, amikor váratlanul összetalálkozik egy náci tiszttel. A német katona a foglalkozása után érdeklődik, hősünk őszintén felel, és mivel véletlenül ott egy zongora is, a jelenet örömzenéléssel és a művészet megkönnyezésével zárul.

A jelenetet még az sem menti fel, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel, ezért minden bizonnyal a valóságban is így esett a találkozás. És most nem csak arról van szó, hogy az alkotók megfeledkeztek olyan jelentéktelen körülményékről, mint hogy a zongora valószínűleg nem volt felhangolva, hogy a meggyötört, végsőkig legyengült zenész nem játszhatott túl virtuózan, és minden bizonnyal az SS-tiszt könnyei sem csillogtak olyan fényesen a szétbombázott, poros szoba homályában.

A Zongorista lezárása hiteltelen, mert egy egyedi, és rendkívül ritka sorsot mutat be, és fél szembenézni a valósággal. Polanski filmjében ugyanis legfeljebb a mellékszereplők halnak, pedig a holokauszt hatmillió áldozata mind főszerepet játszott a saját életében, és a történtek azt bizonyítják, hogy egyikük sem találkozott össze emberbarát SS-tisztekkel.

A Zongorista minden életszerűsége ellenére tulajdonképpen a Rambo-filmek cselekményvezetését követi: hőse minden áron teljesíti a küldetést, szembeszáll a nehézségekkel, és diadalmaskodik felettük.

A néző pedig, aki eddig szorongott, megkönnyebbülten, némiképp könnyes szemmel távozhat, hiszen a művészet mindent legyőz, a zene ellenáll az embertelenségnek, a náci halálgépezetet pedig akár egy szimfonikus zenekar is meg bírta volna fékezni. Kár, hogy akkoriban nem koncertezett senki arrafele, és hogy több millió zsidó nem játszott semmilyen hangszeren.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Értékeljen, nyerjen!

Van kedvenc légitársasága? Írja meg véleményét itt!