A pizza nem boldogít

A pizza nem boldogít, ahogyan a pénz sem. A boldogsághoz kell valami más is. Hogy pontosan mi, annak sajnos csak a hiányát érezhetjük a Pizzás című színes, szélesvásznúból. Filmnek hívni nem lenne okos dolog, mert celluloidra készült ugyan, láthatók benne színészek, meg sok digitális effekt, - csupa olyan, ami pénzért megvásárolható -, kimaradt viszont mindaz, ami alkotássá teszi az egymás után vágott képsorokat. Kimaradt, ami pénzért nem vásárolható meg.

Ne értsük félre egymást! Nem elitista gőg, magasművészeti elfogultság beszél belőlem. A délutáni plázázást levezetendő, multiplexbe tévedő filmfogyasztó is elvárja ugyanis, hogy a vicces, erotikus és látványos elemek valami kis sztorira fűződjenek fel. Elképzelhető persze, hogy az alkotók, a nehezebb utat választva, a történetet mellőzve akarnak filmet csinálni. Ez esetben viszont a jellemeket, környezetet, motivációkat kell úgy kidolgozni, hogy a jelenetek szerves egésszé álljanak össze. A két lehetőség közti vidéken azonban nincsen semmi. Illetve van: a Pizzás.

A filmek senkiföldjére vetett mozi tulajdonképpen arról szól, hogy milyen jó fej az "Ott, ahol te Pizzéria" két kihordófiúja. Mivel a film másfél órás, a téma részletezésére is jut idő: a pizzafutárok tökjó fejek: viccesek, lazák, és indokolatlanul nagy, menő kocsikon száguldoznak. Életük könnyű, mivel a pizzák kiszállítása során annyi kalandban van részük, hogy naponta egy-két fuvarnál többre nem is futja. A filmből megismerhetjük a pizzások magánéletét is. Munka után szörföznek az óceánban, és egyéb, menő dolgokat is művelnek.

Az alkotók felmérései szerint pizzát leginkább lengén öltözött nők hozatnak, mégpedig azért, hogy legyen alkalmuk elcsábítani a jóképű futárokat. Néha férfiak is rendelnek, de ők viszont default bénák, így a pizzásnak alkalma van bizonyítani felsőbbrendűségét, továbbá megcsillogtathatja a fent már ismertetett tulajdonságait (ti. tökjó fej).

A film nem csak az egyes rendelések sztorijai által van sok, egymással alig összefüggő szeletre szabdalva. A sajátos rendezői koncepció révén, melyben három perc történetet öt perc zene követ, a film egy hosszú, parttalan videokliphez hasonlít. A kliphatást erősíti még a bombasztikus látvány, a profi operatőri munka. A Gellért-hegy tetejére felhőkarcoló-rengeteget trükköztek, nagy hangárokban túlvilági fények villognak, misztikus ködök bolyonganak üvegmennyezetű lakásokban.

De minek? A film végén fény derül arra, hogy minden öncélú epizód lényege az volt, hogy valami erőltetett módon a főpizzást összehozza a butuska arcú pizza-szakácslánnyal. Miért pont vele, az nem derül ki: a csaj pont olyan kvalitású, mint a film bármelyik, elcsábított kis bombázója.

A Pizzásban mégsem a bugyuta történet a legdühítőbb, hanem az az önteltség, ahogy megpróbál gúnyt űzni a reklámok uralta korhangulatból, miközben a film konkrétan három olyan reklámblokkot tartalmaz, mely változtatás nélkül lemehetne bármelyik tévében hirdetésként, és ezen túl sincs szinte olyan kocka, melyen ne virítana valamelyik szponzor neve.

Pénz volt tehát a filmre, a jelenetek felét Kaliforniában vették fel, megvásároltak olyan neveket, mint Csisztu Zsuzsa, Dopeman, és ami a legszomorúbb, Haumann Péter. Azt azonban, amitől a filmből alkotás lesz, nem lehet megvásárolni. Marad a pizzarágás.