Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

A dokumentátor

2002.05.19. 20:36
Egy évvel ezelőtt Rosanna Arquette 'Az ember, aki ott se volt' Cannes-i premierje után egy videókamerával a kezében megkérdezte Frances McDormandot, mi a véleménye Hollywoodról. A beszélgetés után pedig már tudta, hogy megvan a programja az egész jövő évre.
A Debra Winger keresése alapötletéből viszonylag gyorsan nőtt ki az az egész estés dokumentumfilm, amely eddig a Cannes-i filmfesztivál legnagyobb meglepetésének bizonyult. Szerencsére Rosanna Arquette-nek egy átlagos Cannes-i debütánshoz képest több mondanivalója volt filmjéről, mert a láthatóan hullafáradt, saját bevallása szerint jetleggel küszködő színésznő a film bemutatójának másnapján meglehetősen kötetlen formában időt szakított a Cinematrix kérdéseire is.

Először is egy olyan kérdés, amit nyilvánvalóan sokan feltettek már: miért pont Debra Winger?

Rosanna és Patricia Arquette a film sajtótájékoztatóján
Mindig is rajongója voltam. Csodáltam aktív korszakában, és csodáltam azért is, amikor bejelentette, hogy visszavonul és soha többet nem szerepel egyetlen filmben sem. Számomra Debra a szó legjelesebb értelmében vett nemes nőt személyesíti meg, aki ahelyett, hogy hagyta volna, hogy Hollywood játszadozzon vele, a saját kezébe vette az irányítást és hátat fordított az egész sztárosdinak. Szóval, egyike a legkedvesebb színésznőimnek, mellesleg egy igazi hős, végül pedig olyan jó címnek hangzik a Debra Winger keresése (Searching for Debra Winger), mint a Ryan közlegény megmentése.

Gwyneth Paltrow-tól Whoopy Goldbergig több, mint 35 hollywoodi - hogy is mondják? - személyiséget faggatott. Akad közülük egy is, aki pedálozott az interjúért? Vagy esetleg a kamerával együtt elhajtotta?

Az igazság az, hogy sokkal több emberrel egyeztettünk, mint amennyien belekerültek a filmbe. Először mindenki rémületesen készséges volt, de aztán egyre közeledett a kilátásba helyezett színészsztrájk és egymás után fagytak le a kollégák. Isabelle Adjani, Catherine Denevue, Isabelle Huppert, Jeanne Roreau azért maradtak ki, mert állandóan dolgoztak. Marisa Tomei szintén dolgozott, de ő végül is annyira akarta a dolgot, hogy kiharcolta, hogy beszélhessen velünk. A legjobban Meryl Streeppel és Julianne Moore-ral készült beszélgetést élveztem és igazából nem volt olyan kolléga, aki elküldött volna. Egyedül Ellen Barkin maradt ki a filmből, azért, mert pont szeptember 11-én voltam nála. Azt hiszem, azon a napon nem lehetett másról beszélni, mint arról, ami történt.

Volt valamilyen szervező elv, amire felfűzte ezeket az interjúkat?

Semmi, nem volt semmiféle előzetes elképzelésem. Amikor leültem beszélgetni a csajokkal, csak azt tudtam, hogy a munkájukról, a művészethez, családjukhoz való viszonyukról, a választásaikról fogom őket kérdezni. A pénzügyi befektető persze kiakadt és iszonyú patáliát csapott, amikor rájött, hogy - ahogyan mondta - "csak interjúzgatok bele a világba", de a producerem szerencsére megnyugtatta. Mint később megtudtam, azt mondta neki, hogy ha egy kupac szar is lesz az anyagból, a tévétársaságok versengeni fognak érte, mert olyan nők szerepelnek benne. Na, pont ez ellen a szemlélet ellen csináltuk a filmet.

Ja, és előzetes feltáró interjúkat sem készítettünk - egyrészt, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egyeztetetek egy beszélgetést mondjuk, Sharon Stone-nal, de előtte odaküldök egy sameszt egy mini DV-vel -, másrészt pedig úgy éreztem, nincs rá szükség, hiszen a pályatársaimmal beszélgetek. Ettől aztán sokkal kötetlenebbek lettek a beszélgetések, igaz, hosszabbak is. Végül jó 150 óra anyagból vágtam össze a másfél órás filmet, de további hat részt is el tudtam volna készíteni. Tényleg, nem ismer egy televíziót, ami közölné, mint sorozatot?

Az interjúk központi témája, hogy milyen érzés Hollywoodban megöregedni. Tényleg ilyen húzós megélni az öregkort egy istennőnek?

Tapasztalatom szerint Európában jobban tolerálják a kort, mint Amerikában. Egész Hollywood a látszatról szól. Amikor eléred a 40-et, hiába vagy alkotóerőd teljében, mindenki azt várja, hogy úgy nézz ki, mint egy 19 éves. Aztán ötven felé elkezdenek leírni. Nem lesz kereskedelmi értéked, egyre nyomorultabb szerepeket kapsz, végül az ügynököd titkárnője rámondja a telefonodra, hogy vége, nincs tovább, csókoltat, majd küldenek karácsonyi lapot. És arra mérget vehetsz, hogy ez a lap még a halálod után három évvel is jönni fog.

Mennyire van Hollywoodban nehéz dolga egy vezető színésznőnek? Az interjúkból az derült ki, hogy nagyon.

Nagyon kevés a jó női szerep. Beszélgettem erről Salma Hayekkel, aki szerintem egy elképesztően kitűnő színésznő. Ő mondta ki, hogy Hollywood automatikusan mellékszerepkörbe skatulyázza a nőket. Ez nem feminista duma, ez tény. Nézze meg a filmek többségét, a lányoknak többnyire az a szerepük, hogy ott pihegjenek valami szőrös kan mellén és sikoltozzanak, ha fütyülnek a fejük fölött a golyók.

Mennyire frusztrálja, hogy ön is öregszik?

Nagyon. De nem fogok belepusztulni, hiszen ez természetes velejárója az életemnek. Büszke vagyok a koromra, és arra is, hogy sohasem volt semmilyen szépészeti műtétem.

Milyen volt a film fogadtatása azok körében, akik szerepeltek benne?

Túlzás nélkül mondhatom, hogy katartikus. Többen mondták nekem, hogy ez a film döbbentette rá őket, hogy bár teljesen mások vagyunk, de ugyanazok a félelmeink. Lassan megalakíthatjuk a kiöregedőfélben lévő hollywoodi színésznők szakszervezetét.

Engedjen meg egy gonoszka kérdést végül: szándékosan vagy véletlenül alakult úgy, hogy a Cannes-i bemutatók történetében szinte példátlan módon ki-ki alapon finanszírozták meg a film partiját?

Abszolút szándékosan. Ez egy kis költségvetésű film, korlátozott marketingbüdzsével. Először úgy gondoltuk, hogy teljesen felesleges bármiféle bulit tartani, de annyian kérdezték, lesz-e, hogy végül igent mondtam. Szerintem aki eljött, ki bírta fizetni azt az egy-két pohár italt.

Cinematrix