Szájtépés

A Hatodik érzék sikere óta a gyermekpszichológus is felkerült a legizgalmasabb szakmák hollywoodi listájára, ezért majdnem ugyanannyi film készül a megszeppent kiskorúak elméjében turkáló lélekgyógyászok munkájáról, mint az FBI-ügynökök, az űrhajósok vagy a kolumbiai drogbárók mozgalmas életéről. A nézők természetesen nem a szakma dögunalmas mindennapjaira, a terápia lassú és cseppet sem látványos folyamatára kíváncsiak, ezért az álomgyár forgatókönyvírói a foglalkozást körüllengő tévképzetek felhasználásával igazi amerikai hőst gyúrtak a kopott bőrfotelben csendesen jegyzetelő átlagpszichológusokból.

A Ne szólj száj című film főhőse ugyan klinikai pszichiáter és nem pszichológus, de az alkotók nem helyeztek nagy hangsúlyt a két szakma közti különbségek bemutatására, így Michael Douglas alakítása is tökéletesen illeszkedik a személyiség sötét titkait kutató lélekbúvár kliséjébe. Hősünk ezúttal is jó nevű szakorvos, szerető férj és apa, akinek tökéletes életét feldúlja a kegyetlen sors, illetve annak önjelölt hírnöke. Kislányát elrabolja egy ismeretlen, és életéért cserébe különös váltságdíjat követel: pszichiáterünknek meg kell szereznie egy hatjegyű számot, ami egy zárt intézetben tengődő fiatal lány bomlott elméjének mélyére van eltemetve. A lehetetlennek tűnő feladat végrehajtására ráadásul mindössze tizenkét órát kap, így hosszadalmas kezelésről szó sem lehet.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy ez a történetbe épített mesterséges időkeret állandó feszültséget teremt, a nézők még a terápia kevésbé mozgalmas jelenetei alatt is a torkukban érzik a másodpercmutató könyörtelen zakatolását. Szakmai hitelességről ugyan szó sincs, de egy krimitől már az is szép teljesítmény, ha egy-egy pillanatra képes a hitelesség látszatát kelteni. A rohanásban ugyan a szereplők igazi személyisége is elveszett, csak emlékezetből skiccelt sablon karakterek futkosnak fel-alá a vásznon, de a feszült történet és a meglepően ötletes kamerakezelés még ezt is elfeledtetné a kevésbé rosszindulatú nézőkkel. A pszichiátria durva, szemcsés képkockái, vagy a főhős családi fészkének pasztellszínű jelenetei ráadásul megfelelő hangulatot adnak a filmek, így minden hibája ellenére a Ne szólj száj egy ideig kiváló iparos munkának látszik.

Az utolsó jelenetek azonban felkarcolják a film finom szövetét, és láthatóvá válik a hőre lágyuló fröccsöntött műanyag. A thrillereknél állandó elemként szereplő végső összecsapás ugyanis ebben a filmben olyan ötlettelen és elcsépelt, mintha Stephen King egyik gépírókisasszonya vetette volna papírra. Ráadásul az idióta horrorfilmeket idéző díszletek között a történet logikája is nyakát szegi, így a film végére rá kell jönnünk, hogy a szemünk előtt pergő történet nem volt más, csak üres szájtépés.