Natália
-3 °C
7 °C

A diktatúra íze

2001.11.05. 16:02
Kapcsolódó cikkek (2)
Sopsits Árpád önéletrajzi ihletésű filmje elnyerte a hazai filmszemle legjobb rendezői díját, a berlini és montreali filmfesztiválok nagydíját, és egyetlen jelöltként képviseli Magyarországot a következő Oscar-díjkiosztáson. Az intézetbe adott Soproni Áron története valóban drámai és magával ragadó. Sokkal több azonban most sem derül ki a szadista tanárok és esztelen fegyelem között felnövekvő gyerekek lelkivilágáról, mint amit már tudunk Dickenstől és Ottliktól.

Az életben néha vannak csodák. Ritkán, de megtörténik, hogy egy nevelőintézetben eltöltött gyerekkor után az ember mégsem a szokásos kényszerpályák egyikén köt ki: segédmunkás, zsebes vagy hajléktalan helyett például filmrendező lesz. Ilyen sikertörténetet tudhat magáénak Sopsits Árpád, akiről valószínűleg csak azért nem olvashattunk a Sztori magazinban, mert szerencséjét nem volt hajlandó az élet napos oldaláról szóló filmekkel üdvözölni. Az életben ugyanis vannak csodák, de a tragikus múltból való kiszállás lehetősége túl van még a varázslat keretein is.

Sopsits jó néhány komor hangvételű film után, negyvenkilenc éves korára jutott el oda, hogy végül munkájában is szembe tudjon nézni gyermekkora színterével, az intézettel. Mindez persze nem meglepő. Évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy az ember ép eszét megőrizve közelíthessen rá a magány és szenvedés e rideg univerzumára. És úgy tűnik, az eltelt idő után sem érzi könnyebbnek a magas falak mögé zárt közösség levegőjét. Az ötven kiskamaszt irányító tanári gárda szadizmusa változatlanul az ember elevenébe vág - csakhogy ezúttal a néző is összerándul. A sötét tónusú képek egy szenvedés által strukturált világba kalauzolnak: a nevelők kegyetlenségei kovácsolnak barátságokat a gyerekek közt, de a durva módszereken át szűrődik be a külvilág, az ötvenes évek feszült hangulata is.

Aki akarja, az intézetet a levert szabadságharc utáni Magyarország lenyomatának látja, de a rendező képes volt ellenállni az ideologizálgatás kísértésnek, és filmje mégsem lett társadalmi vagy világnézeti parabola. A politika, a Nagy Kérdések csak annyira kaptak szerepet, amennyire az meghatározó volt a gyerekek életében. A középpontban mindvégig a kis Soproni Áron sorsa maradt.

A néző azonban hiába várja, hogy a rendező majd ezen a vonalon, a szubjektivitás talajáról rugaszkodik el. Sopsits mintha még mindig félne közel merészkedni hajdani életéhez. A történet és a jó beállítások székhez szegezik a nézőt, de mikor végül lefut a stáblista, nem tudunk meg többet, mint amit már tudunk Dickenstől és Ottliktól. Hogy a nevelőintézetekben kegyetlenség uralkodik, hogy az esztelen rend megnyomorítja az embert, és hogy az elnyomás akár nemesíthet is. Mindezek fontos dolgok, de azért nézünk dokumentum helyett játékfilmet, hogy az is kiderüljön: mit gondol minderről az alkotó, hogyan alakították az átéltek a világképét, miként befolyásolta mindez későbbi életét. Vagy mi volt az a momentum, amitől Áron-Árpád nem az intézeti gyerekek szokásos életútját futotta be. A visszafogott, de mégis felkavaró felvételek sajnos megmaradnak annak, amik: egy gyermek hányattatott sorsáról látunk filmet.

A kritikus persze zavarban van, magyarázkodni kényszerül, hiszen nem lehetnek véletlenek a hazai és nemzetközi szakma elismerései. Az idei filmszemlén, a legjobb rendezésért járó díj elnyerésében a már említett visszafogottság, a jól komponált képek és a lassú, de mégsem vontatott történetvezetés játszhattak szerepet. Csupa olyan, manapság kiszoruló félben lévő vonás, amelyek a magyar film jellemzői voltak hosszú időn keresztül, és amelyeket a zsűri e díjjal megerősíteni igyekezett.

A montreali és berlini filmfesztiválok fődíjai pedig inkább a közönség mienktől eltérő történelmi hátteréről beszéltek: az intézet falai közé beszűrődő diktatúra légköre, amely számunkra, kelet-európai mozilátogatók számára fontos, de a képet csak árnyaló részlet volt, odakinn markáns, gondolatindító jellegzetességként jelent meg.

Ami Berlinben és Montrealban horror, az az Alföldön csak a mindennapok egy lehetséges verziója, mondhatnánk, de hát végül is a film nem erre akart rámutatni. Hogy mire, az sajnos nem derült ki. Nem a "mondanivalót" kérjük számon a rendezőn, hanem inkább azt a kifejezhetetlen valamit, amitől egy jó film a moziból kilépve is pereg tovább. Immár a nézőben.