Én és én meg az Irén

Jim Carreyre lehet mozit alapozni, mert van ez az arca, amin az emberek nevetnek, és akkor már jól van, nem kell a forgatókönyvvel, meg rendezéssel törődni. Ezért is van az, hogy Jim Carrey filmjei túlnyomó többségben szarok, a maradék pedig afféle egyszer használatos, főleg fingásra építkező matiné.

Ennek persze Jim Carrey látja elsősorban kárát, mert képzett színész, akiből már sohasem lesz senki, mert az emberek mostanában már nem nevetnek azon, amit az arcával csinál, ő lett Amerika Éles Istvánja, és ezentúl Torgyán Józsefet kell utánoznia. Elég szomorú.

Az Én és én meg az Irén című filmben hasadt tudatú rendőrt játszik, aki két személyben udvarol Irénnek, akire viszont- milyen szellemes és eredeti fordulat- a kacagás, lehet pofákat vágni, meg aprítani az ellent.

Minden bizonnyal nem marad el annak a kiváló ötletnek a bemutatása, miszerint Jim önmagára féltékeny, meg hogy összekeverik saját magával, de ő akkor épp nem ő, meg számtalan, érdektelen és ötlettelen laposság, amit Carrez arcával próbálnak rásózni a moziba járó emberekre, akik megint egy elszámolhatatlan és elveszett másfél órával lesznek szegényebbek.
Nem is tudom, hogy mitől lettem ennek az írásnak a végére ilyen elkeseredett.

Én és én meg az Irén

Ehhez a cikkhez ajánljuk