Isztambul kultfőváros mégsem nyomja le Pécset

„Az Isztambul 2010 eléggé kaotikus” – mondta beszélgetésünk felénél az Isztambul 2010 projekt városfejlesztési és építészeti igazgatója, Korhan Gümüs, látva, hogy kissé elvesztettem a fonalat. Az igazgató, aki az isztambuli projekt kezdeményezőjeként az elejétől követte az eseményeket, épp a szervezők és az állam viszonyáról magyarázott, amikor elbizonytalanodtam.

„A politikusok úgy gondolják, a program arról szól, hogy műemlékeket restaurálunk. Pedig az EKF ennél sokkal több: az a lényeg, hogy a kultúra révén egységes rendszerben működjenek a város közösségei és szervezetei.

Az állam megpróbálta eltávolítani a legtöbb ötletgazdát azzal, hogy jól fizető tanácsadói pozíciókat kínált nekik. Én nem fogadtam el. De a menedzsment mindenképpen gyengébb az állami bürokráciánál. Úgyhogy az Isztambul 2010 most az entrópia állapotában van" – foglalta össze az addig elmondottakat a városfejlesztési igazgató, és összeállt a kép. Bár a körülmények különbözőek voltak, Isztambulban mégis pontosan az zajlott le, ami Pécsen.

Világossá vált, hogy az isztambuli EKF-iroda kommunikációs hibát vétett. A program csúcsvezetői úgy gondolták, nem töltik az idejüket külföldi újságíróval, így feltűnésemkor a programot jól ismerő, de másodvonalbeli vezetőt ültettek le velem szemben. Aki azonban nem a hivatalos PR elkötelezettje volt, hanem az eredeti koncepcióé.

Presztízsprogram Európának

Korhan Gümüsről kiderült az is, hogy ő Isztambul Takáts Józsefe, az alapkoncepció megalkotója. Még 1994-ben, egy urbanisztikai-városfejlesztési cég vezetőjeként hallott az EKF-ről. Ekkor fogant meg fejében a gondolat, hogy milyen gyümölcsöző lenne Isztambulnak egy ilyen program.

„A kultúra szerepe a XX. századig a nemzeti reprezentáció volt, és az, hogy eladható produktumokat állítsanak elő. Az ezredfordulót követően Európában a kultúra szerepe inkább az integráció. A különböző csoportok, szervezetek, folyamatok összefogása. A kultúra már nem a produktumot jelenti, sokkal inkább a folyamatot” – mondta az isztambuli EKF látnoka.

A vizionárius 2000-ben mutatta be tervét a kulturális minisztériumnak, és meghallgatásra talált. A program jól jött a török kormánynak, amely az EU-tagságért pedálozva ezúton is bizonyítani akarta a Nyugattal ápolt kulturális egységét.

Sokat nyomott a latba, hogy az UNESCO közben azzal fenyegette a várost, visszavonja világörökségi státusát, ha nem hagy fel a kulturális javainak pusztításával. Például azzal, hogy a régi épületeit lerombolja, a területeket eladja, hogy ott végül plázák és hotelek épülhessenek.

Pécs–Isztambul tengely

„Mik az EKF Isztambul fő célterületei?” – igyekeztem az EKF-alapítót a konkrétumok felé terelni, sikertelenül.

„A minisztérium és a szervezők hármas célt fogalmaztak meg. Be akarják mutatni az ottomán kultúra gazdagságát, fellendíteni a turizmust, és ami a koncepció kiindulópontja volt, megvalósítani a civil szervezetek, az állami intézmények és a helyiek összefogását. Ez utóbbi az, ami számunkra a legfontosabb volt, és amit a hivatalnokok nem tudtak magukévá tenni” – tárta szét a karját. "A helyi közösségek és az önkormányzatok bevonása nélkül ez a koncepció egy egyszerű fesztivál csak” – idézte meg a pécsi szervezők által emlegetett egész éves ökörsütést.

Az isztambuli szervezők függetlenségi törekvései nem egyszerűek, mert a programokat szinte teljesen a központi kormányzat finanszírozza. „Így megy ez minden törökországi beruházásnál – magyarázta Korhan Gümüs. – A pénz a központból érkezik, és az önkormányzatok szinte csak végrehajtják a terveket. Mi azt szeretnénk, hogy a helyieket érdemi szinten is vonják be. Ez a fajta együttműködés az EKF után is megmaradna.”

„De mégis, mit látok majd, ha 2010-ben eljövök Isztambulba?” – voltam eltökélt a konkrétumok iránt. Nem hiába. Kiderült, Isztambul sem a precizitásával fogja lenyűgözni az EU-bürokratákat.

Gázgyár

Az Isztambul 2010 egyik vezérberuházásaként felújítják a húsz éve üresen álló gázgyárat, hogy ott kulturális központot alakítsanak ki.

Gümüs elém tolt egy fotót, amin lepukkant gyárnegyed rozsdásodott. „Hogy néz ki ez most?” – kérdeztem olyan naivan, mintha nem is Magyarországról jöttem volna. „Így – mondta az igazgató. – A kormány egyszerű renoválásként fogja fel a dolgot, de mi ennél többet szeretnénk. Ezért nagy csúszások vannak a projektben.”

Ha minden jól megy, a gázgyár 2010 végére készül el, szedtem ki interjúalanyomból. De ez legalább elkészül, nem úgy, mint a program fő helyszíne, a város közepén álló operaház átalakítása. Az operát a város vezetői ugyanis lebontanák, megállapodás is volt erről, amikor az EKF-szervezők bejelentették, inkább új funkciók beiktatásával felújítanák az épületet. Az ügyből a budapesti Nemzeti Színházat idéző hevességű botrány kerekedett, amelyről nem hivatalnokok és szervezők, hanem a bíróság dönt majd.

A szervező szerint a harmadik helyszín, az egykori bizánci kikötő feltárása mindenképpen szenzációs eredményeket hoz majd. Nemcsak az előkerülő, páratlan kulturális értékek miatt, de a török önazonosság szempontjából is érdekes ez a munka.

Interjúalanyom elmondta, a török nemzeti gondolkodás szinte nem vesz tudomást arról, hogy a mai Isztambul a római birodalom részeként volt a világ közepe, és az ottomán birodalom is a római értékek miatt hódította meg ezt a területet. Azzal, hogy hangsúlyozzák a bizánci múltat, az ottomán elsőséget hirdető, hivatalos állami ideológiát kérdőjelezik meg. A feltárást 2010-ben bemutatják a velencei építészeti biennálén, de ezek csak részeredmények lesznek, hiszen a munka akár három-öt évig is tarthat.

Reméltem, hogy ezek után a mindkét részről hangsúlyozott Pécs–Isztambul programokból lesz valami, de Korhan Gümüs lehűtött. „Nincs szoros kapcsolatunk Péccsel. Kisebb, átmeneti programok vannak.” Ezek után nem tudtam mit kérdezni. Ha más nem, az kiderült, hogy a török–magyar kulturális kapcsolatok mélyebbek, mint gondoltam. Beszélgetőpartnerem búcsúzóul megjegyezte: „Remélem Essen sikeresebb lesz, mint Pécs és Isztambul.”