Gyurgyák János: A lassú széthullás számomra evidencia

Könyvének bevezetőjében erős állítást fogalmaz meg. Felteszi a kérdést, hogy létezik-e még egyáltalán magyar nemzet. Ezek után nehéz nem úgy olvasni könyvét, mint egy lassú széthullás krónikáját.

A lassú széthullás a megismert tények alapján számomra evidencia, de a jövőre nézve nem mernék ilyen egyértelműen fogalmazni. A történelemben éppen az a szép, hogy a jövő nem eleve elrendelt, fordulhat erre is, de arra is... Egy halvány talánnal én is jeleztem, hogy nem zárom le a kérdést. Azt azonban fenntartom: nagyon komoly gondok vannak a magyar nemzeti tudattal és önértékeléssel. A szakirodalomban nem találtam jobb meghatározást, mint Ernest Renan híres mondatát arról, hogy a nemzet „közös emlék a múltból és közös terv a jövőre". Márpedig ma a magyar politikai és szellemi közéletben nemcsak hogy a jövőre nézve nincs közmegegyezés, de a múltnak sincs olyan fontos eseménye (világháború megítélése, Trianon, Horthy-korszak, 1956, Kádár-rendszer), amelyről az egymással szembenálló politikai táboroknak hasonló emlékük lenne. Márpedig egy ilyen állapot, párosulva a jelenlegi állóháborúval, előbb-utóbb elvezethet a nemzeti tudat teljes összezavarodásához.

Valóban ennyire megmerevedtek volna mára az álláspontok, és két politikai tábor zárt nézetrendszerei állnának egymással szemben? A kötetet olvasva kiderül például, hogy még a két világháború közötti, ma sokak által egyneműnek gondolt magyar szélsőjobboldalon is mennyire mást gondoltak a nemzetről mondjuk a nyilasok és a fajvédők.

Pontosan. Vagy ott van a népiek példája: Csurka István például sokkal inkább a népi mozgalom jobbszárnyának, és részben a fajvédőknek, de semmi esetre sem a fajelméletnek vagy a nyilas hungaristáknak az utódja, bármit is mondanak erről a jórészt tanulatlan sajtómunkások. A blokkok merevségéhez: ha sokfajta módon gondolkodnak is jobb- és baloldaliak ma Magyarországon a nemzetről, a lövészárok túlfelén tartózkodókkal alig van párbeszéd, s ez aggasztó fejlemény. A politikai, kulturális szembenállásnak túlságosan mélyek a gyökerei.

A megfogalmazásban és a könyvből azt érezni, mintha magyar fátum lenne az éles kultúrharc.

A nemzeti múlt eltérő szemlélete nem feltétlenül magyar sajátosság: az 1789-es forradalom megítélése száz éven keresztül mélyen megosztotta a francia társadalmat. De ők ezen már túl vannak, a mai maroknyi royalista már nem képes megkérdőjelezni a nemzeti konszenzust a forradalom alapvető vonásairól. A több szempontból sérült magyar nemzettudattal viszont éppen az a baj, hogy az 1900-as évek fordulóján keletkezett törésvonal nem tűnt el, hanem számos alakváltozáson ment át és a mai napig létezik. A nemzet múltjáról, jövőjéről szóló ideológiai összecsapások sorában a polgári radikális-nemzeti liberálist követte a népi-urbánus ellentét, ma a fideszes-balliberális harcnak lehetünk tanúi. Újabb és újabb konfliktusok keletkeztek anélkül, hogy az azokat megelőző vitákat megnyugtatóan végig lehetett volna vinni.

Szövege hemzseg az áthallásoktól, pedig nem aktualizál, szigorúan csak a forrásokkal foglalkozik. Egy nemzet a pártok fogságában című összefoglalójában viszont lesújtó látleletet ad a mai magyar közállapotokról.

Úgy látom, hogy a rendszerváltás után kialakult politikai elit képtelen a korrekcióra. Már nemcsak a kívülállók, hanem a rendszeren belül lévők is érzik, hogy zsákutcába futottunk, s hogy ideje lenne változtatni. A szembenállás azonban olyan erős, hogy minden más logikát felülír, s tovább folytatódnak a rossz folyamatok. A magyar állam lassú szétrothadása miatt azonban ez a rendszer sokáig már nem lesz fenntartható. Könyvkiadó vezetője vagyok, hadd hozzak egy példát a vállalkozói világból. El kellene dönteni például, hogy az állam vagy 15-20 százalékos adóval terheli a vállalkozókat és a lakosságot (akkor viszont a legszegényebbeken kívül mindenkinek minden közszolgáltatásért fizetnie kell), vagy a most jellemző 30-40 százalékos elvonást tartjuk fenn, de akkor az oktatás, az egészségügy nem lehet fizetős. Az azonban képtelen állapot, hogy az európai mértékkel mérve is magas elvonások mellett semmire sem jut pénz. A rendszerből fakadó korrupció ma már a magyar állam alapjait fenyegeti...

A magyar politikai elit önfeladásnak tartaná, ha akár egy lényeges ügyben is kompromisszumot kellene kötnie a másik oldallal.

A politika mára mindent maga alá gyűrt, lassan már ott tartunk, mint az ötvenes években, hogy az őstörténetet is a politika szerint kell értelmeznünk. A minimális közös nemzeti célok hiánya a mai Magyarország egyik leglényegesebb tehertétele.

Hány Magyarország van? Vannak, akik azt mondják: egy. Mások szerint kettő. Megint mások azt gondolják: nem egy, és nem kettő, hanem rengeteg. Sőt: egyesek szerint új Magyarország kell. Mi az igazság?

A tévéreklám szerint „az új Magyarország már benned van". A nyilván nem olcsó agytrösztnek erre a lapos és ostoba közhelyre futotta. De ha már benned van ez az új Magyarország, akkor miként lehet új? Az új Magyarország koncepció egyébként is egy üres, terméketlen, ugyanakkor életveszélyes és sehová sem vezető jelszó volt, és az is maradt... Mindenki nagyot téved, aki azt gondolja, hogy a múltat el lehet törölni, és egy teljesen új Magyarországot lehet kreálni. Az ötlet a századforduló óta napirenden van, de soha senkinek sem sikerült, se a polgári radikálisoknak, se a fajvédőknek, csak az ellentétek fokozására volt alkalmas ez a jelszó. Egy Magyarország létezik, de ebben az egyben többféle nézet van arról, hogy milyen vagy milyen legyen ez a Magyarország. Viszont az ellenzék alig titkolt koncepciója is téves, miszerint, ha nyerünk, akkor „mi majd egy másik Magyarországot építünk - lehetőleg nélkülük".

Adyt idézte könyvében, aki szerint „Ha öszszeszakad Ég és Föld, Mégis más lesz Magyarország". De az ország és a nemzetiségek például 1918-ban mégsem úgy viselkedtek, ahogy azt a társadalom elméleti mérnökei a tervezőasztalon elképzelték. Lehet egy ország kísérleti eszköz teóriákra?

Az ilyen mérnökösködő ambíciók a magyar történelem szervetlenségével, az állandó újrakezdésekkel és kudarcokkal függnek össze. Ugyanakkor még egy értékkonzervatív gondolkodó számára sem kétséges, hogy alapvető struktúrákon változtatni kellene, ugyanis azok menthetetlenül roszszak. Tehát ez egy paradox helyzet, feloldhatatlan ellentmondás. Angliában könnyű konzervatívnak lenni, nálunk azonban roppant nehéz.

Nehéz elvonatkoztatni a mai pártpolitikától, amikor könyvében azt olvassuk, hogy „hipermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa", vagy azt, hogy „ostoba, maradi magyar ókonzervativizmus", illetve amikor azt idézi egyetértőleg, hogy „a magyarság túlontúl be van állítva a központosított magyar állameszme irányába." Történelmünk és jelenünk mókuskerék lenne?

A nyolcvanas évek közepén komolyan bíztam abban, hogy sikerül meghaladni a kiegyezés után kialakult - s Bibó által pontosan megfogalmazott - „hamis realisták és túlfeszült lényeglátók" mentén kialakult kétosztatúságot. De sajnos még mindig itt tartunk. Pedig nyilvánvaló a megoldási képlet: lényeglátó realistákra lenne szükség. Ám ha ma ilyen politikusokra és gondolkodókra kellene mutatnom a magyar politikában és a szellemi életben, nos, akkor komoly bajban lennék.

A magyar múlttal való szembenézés fontos eleme a magyar zsidóság jogfosztása és tragédiája a negyvenes években. Könyvében erről is határozott szavakkal ír.

Ebben az időszakban a különböző magyar társadalmi rétegek, de különösen a vezető politikai osztály - tisztelet a kevés számú kivételnek - antiszemitizmusa nemhogy megkérdőjelezhető, de igen-igen mély és erős volt. Aki ebben kételkedik, annak két olvasmányt javaslok: az egyik a magyar politikai elit és a középosztály által olvasott bármelyik újság a negyvenes években, a másik pedig az országgyűlési napló 1920-as évfolyama. Ezekből elég sok mindent meg lehet érteni. A kritika vagy az önkritika nagyon is szükséges ebben a kérdésben.

Négy évvel ezelőtt, A zsidókérdés Magyarországon című kötetének megjelenése után lapunknak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy stílus, műveltség és színvonal nélkül nem lesz életképes magyar konzervativizmus. Most milyen a helyzet akár szellemi, akár politikai téren?

Azt szeretném, ha erre a kérdésre azt válaszolhatnám, hogy reflektáltabb és érzékenyebb lett. De a válaszom az, hogy - és ez nemcsak a konzervativizmusra igaz - a zűrzavar tovább folytatódott.

Egyetért azzal az állítással, hogy a magyar politikai elitet fogságban tartó kádárizmus az egyik legnagyobb baj Magyarországon?

Ez egy erős, finomítandó állítás, de nagyjából egyetértek. 1998 után, egy új nemzedék belépésekor is elmaradtak az igazi reformok. A mai problémákkal szembesülve látni csak igazán, hogy mennyi minden maradt el Magyarországon.

És ahhoz mit szól, hogy a Bibó Kollégium nemzedéke legalább megpróbálta, és egy időre sikeresen ki is emelkedett a kádárizmus mocsarából, csak éppen visszazuhant oda?

Ez egy jóindulatú megközelítés, de ettől meg nem változik meg a lényeg. Nevezetesen, hogy mi majd meghaladjuk a nemzeti múlt és a nemzeti tudat kérdésében a népi-urbánus szembenállást, de ez - mára világosan látszik - nekünk sem sikerült. Nemzedékem kudarcot vallott. Semmi nem lett az 1988-1989-ben megfogalmazott újszerű megközelítésekből.