Ágnes
-13 °C
0 °C

Happy End és országimázs

2001.04.09. 09:11
Heves reakciókat váltott ki a Happy End Kft. nemrég közzétett pályázati anyaga, amellyel elnyerte a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központjának 4,2 milliárdos pályázatát. Kritikusunk ezúttal irodalmi szempontból vette górcső alá a... mit is?
Gyakorló tanáremberként mondom: első olvasásra a Happy End dolgozatán annak a linkóci kisdiáknak az ügyeskedése tűnik fel leginkább, akinek minden áron ki kell töltenie a dolgozat előírt terjedelmét, de mivel rutinosan tudja, hogy a tanárnak tökmindegy, mit ír, kilóra gyártja a szöveget. Nagy betűk, széles sortáv, minden félmondat új bekezdés, csak az oldalszám gyarapodjon. Ha diák csinálja, mosolyog az ember; ha írásból élő, mennyiségre fizetett értelmiségivel fordul elő, inkább szánalmas a dolog; ám ha valaki félmilliárd tiszta haszon biztos tudatában küszködik terjedelemért, az vérlázító.

Én mellesleg egy kisgimnazistát is elzavarok, ha jelen időben két t-vel írja az illet szót, és következetesen a randa "minket" használja a korrekt "bennünket" helyett - akármennyit darvadozik is egyébként arról, hogy "milyen pontos és hajlékony nyelv is a magyar!". Továbbá: a legszörnyűbb értelmiségi nyomor sem ad felmentést az országimázs "hiányából épített lyuk" és a köréje varázsolt "sajt" mint az ötletek egérfogójának idiotisztikus képzavarára.

"Közelebbről nézve jól látszik: szánalmas, félművelt törtetéssel van dolgunk, amelyet egyedül a lenyúlás elképesztő gátlástalansága emel szóra érdemessé. "
De a polgári Magyarországon, úgy látszik, 4,2 milliárdos megbízásért még elemi fokon sem kell tudni se magyarul, se fogalmazni, se gondolkodni ahhoz, hogy mindjárt az egész nemzet kommunikációjáért merjük vállalni a felelősséget. Most hagyjuk a pályázat ún. "tartalmi" kérdéseit: a feladat körülhatárolását, a helyzetelemzést (források, adatsorok analízisét), a stratégiai célok, célcsoportok definiálását, alternatív koncepciók és javaslatok felvázolását, időzítési, ütemezési és költség-szempontú megfontolásokat etc. - szóval mindazt, amitől egy szakanyag egyáltalán értékelhetővé válik, s ami ebből a nemtommiből (leginkább amatőr prózaversnek mondanám) tökéletesen hiányzik. Ne firtassuk a "gondolatmenet" bugyuta rögtönzéseit, a falvédőről koppintott bölcsességek igazságtartalmát, a H-betű vagy a "meeting point" bárgyú (nem is saját) ötletét meg az ostoba és mulatságos (saját) argumentációt mellette.

Ne foglalkozzunk azzal, hogy ugyan mitől "rendszerszemléletű" ez a zagyva, félkézzel odakent cucc, amivel állítólag kiérdemelte a megbízást?

Hanem nézzük csak az írást mint szöveget. Azt például, hogy ki beszél itt és kinek? Ki az a "mi" a szövegben, aki folyton meghatódik önmagától? Az "ország", a magyarok, mi mindahányan? Vagy csak a "polgárok", kik "megnyitjuk lelkeinket", amikor arcunkon piros pozsgával részt vállalunk a közös ügy, a Nemzeti PR felvirágoztatásában? Esetleg a szerény pályázók használják nevünket, akik nem győznek újra és újra lelkesen azonosulni megbízójuk, a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központja ügyével, ezért szóra sem érdemesítik az őt ért méltánytalanságokat, ellenben erősítik benne a tartást és higgadt nagyvonalúságot?

Néha az az olvasó érzése, hogy alanyi költő mereng magában a nemzet arcvonásain; máskor, hogy elkötelezett filozóf nyilatkoztat ki öblös baromságokat övéinek ("amikor egy nép államot alapít, akkor válik valóban nemzetté, akkor lép ki az idő öntörvényű sodrásából_megannyi tört én-elemből akkortól szerveződik történelem"). Olykor a "négy-öt magyar összehajol" borús feelingje érződik, végtére a nemzetkarakterológiának is van igazsága; de aztán fölébe kerekedik valami bürokratikus-lelkesedő aktivizmus, kiszkábés intonáció ("közösségi élményt nyújtani, közös gondolkodásra, közös cselekvésre késztetni!"), majd divatos píárhalandzsa szólal meg ("hatásuk minden bizonnyal érzékelhető lesz a gazdasági vagy kulturális szegmensekben és más társadalmi dimenziókban is"). Máskor titkos tanácsadó sugdos megbízója fülébe taktikai intelmeket, "piacvezető cégként", mint a "piac lelke, motorja, spiritus rectora" miként viselje "normatív szerepe" megpróbáltatásait a többi szereplővel szemben ("Fontos, hogy az Országimázs Központ higgadtan, nyugodtan, méltósággal kezelje az esetleges konfrontatív helyzeteket").

A szöveget a tőmondatok lefegyverző poézise uralja. A lapidáris fogalmazás azonban nem jelenti, hogy mindjárt érthető is, hogy miről van szó. Példának okáért: "A munkát a fejekben kell kezdeni. /Mert nemcsak a küzdelem zajlik a fejekben./ Az eredménye is kizárólag ott dől el." Ez értelmetlen, nemde?

"A tehetségtelenség, amely arcátlan blicceléssel jut fél milliárd zsebpénzhez, s az áldozatkész hazafi pózában vigyorog is hozzá: ez az értékválság, baze', nem a globalizáció."
Az egyszerű mondatok továbbá bonyolult költői képeket alkotnak. A szerzők szeretik a metaforák kombinációját meg a hülye költői kérdéseket, amiket ráadásul meg is válaszolnak. "Van-e egy országnak arca? Erre a kérdésre könnyű válaszolni. Van. Az ország arca: arcaink összessége. És még annál is több." Brrrr. De aztán kiderül, hogy az arc olyan, mint a kert, amiben az országimázs-építő költő kertész lesz, fát nevel, kelő nappal ő is kel. Nem törődik semmi mással, mint hogy "saját arcunk kertészei mi legyünk." Utóbb kiderül, hogy az egész képzavaros hablatyolásra néhány nyelvi bonmot és a rejtetten kommunistázó gúnyolódás kedvéért volt szükség: ápoljuk arcunkat, mert csak a ráncainkat veszíthetjük; nem ez az arc lesz a végső; szedjük ráncba magunkat és ilyenek. Mi tagadás, szellemes.

Az nem vicc, hogy a József Attila-i Kertész leszek minden sora külön címmé nemesedik, bár a köztes locsogásoknak semmi közük a költő képeihez. Igaz, a verssorok népi bölcsességekkel ("ki mint vet/ úgy arat") osztoznak e szerepben, olyan benyomást keltve, mintha szellem, lélek, poézis, zsonganá körül a pályázatot: el se kell olvasni, máris nyert. Az olyan saját invenciók, mint "Acélország? Nem. A célország" bizonyára nem rontottak sokat az esélyeken.

Arcátlan, cinikus, minősíthetetlen silányság.

Ráadásul az arculatépítés éthoszát belengi valami erős, reformkori küldetéstudat, tettrekészség és szigorú morál is: Deák Ferenctől, a haza bölcsétől kölcsönöztetik "a legelső szabály: Hazudni nem szabad". Arany János ugyan korrekcióra szorul: a "Lássuk uramisten, mire megyünk ketten" dühödt elkeseredését a Happy End - nomen est omen - pozitív, építő energiává "pozicionálná át". Mert mink, a [máris] kiválasztottak, tudjuk, hogy a dühkitörésnél mennyivel fáradságosabb dolog az építés: így hát inkább ezt javasolnánk ("legalább értelme van"), és a magunk részéről máris önfeláldozóan vetjük magunkat a 4,2 milliárd elköltésének embert próbáló, nagy munkájába. "Az országkép-építéshez haladéktalanul hozzá kell látni."

A tehetségtelenség, amely arcátlan blicceléssel jut fél milliárd zsebpénzhez, s az áldozatkész hazafi pózában vigyorog is hozzá: ez az értékválság, baze', nem a globalizáció.

Epilógus: a Happy End-dolgozat legfőbb tanulsága, hogy a "fiúkról" mint fantasztikusan eszes, ördöngős kommunikátorokról sugárzott kép hamis. Ezt a cukorkát a liberális értelmiség tényleg hajlamos beszopni: könnyen megijed a "profizmus" és eltökéltség látszatától. Meglehet, a legyőzhetetlen démon képe maga a PR-kampány legfőbb üzenete. Pedig közelebbről nézve jól látszik: szánalmas, félművelt törtetéssel van dolgunk, amelyet egyedül a lenyúlás elképesztő gátlástalansága emel szóra érdemessé.

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.