Árpád
-2 °C
9 °C

Wass-kori romantika

2004.04.26. 19:13
Kapcsolódó cikkek (1)
Wass Albert élete és munkássága kitűnő lehetőséget szolgáltat arra, hogy a mai Magyarországon a politikai hatalomért vetélkedő felek egymás érvrendszerét ismét "megfellebbezhetetlenül" diszkvalifikálják, egymást kényelmesen liberál-bolsevikoknak, illetve hungaro-fasisztáknak bélyegezzék. A Magyar Narancs cikke.

Az író háborús bűnösként való bevádolása és elítélése, amerikai kvázirehabilitációja, az emigrációban elért állítólagos sikerei és a kommunista diktatúra esztendeiben a magyar nyilvánosságból való száműzése "ragyogóan bizonyíthatják" úgymond a kommunista diktatúra magyarság- és kultúraellenességét, kitűnő például szolgálhattak arra, ahogyan a zsidó lobbi a magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját is évtizedekre kiradírozhatta a nemzet emlékezetéből.

A másik oldalról Wass Albert kultusza és olvasottsága "ragyogó bizonyíték"-ul szolgálhat a magyar népesség "jól ismert" nacionalizmusára és antiszemitizmusára, arra, ahogyan a magyar nacionalizmus ma már egy "hungaristát" is példamutató demokratává, a román elnyomás elleni tiltakozás hősévé kozmetikázhat.

A Wass Albert szobrának felállítására vonatkozó terv ennek a háborúnak egy újabb fejezetét indíthatja el. A szoborállítás valóban provokatív aktus. De - paradox módon - az ellene való romániai és magyarországi tiltások és tiltakozások

többet használnak

Wass Albert "ügyének", mint amennyit árthatnak. Talán hatásosabb volna, ha híveit egyszerűen magukra hagynók. Ők sokkal hatékonyabban elbánnának egymással, mint ahogyan azt bárki "kívülálló" megtehetné.

Wass Albert soha nem is tehetett volna szert arra a népszerűségre, melyre szert tett, ha az állítólagos háborús bűnök miatt "elítélt", de az amerikai hatóságok által "felmentett" magyar gróf nimbuszát a tiltott gyümölcs ízlelésének mámora nem teremti meg. A Wass Albertre vonatkozó diskurzus olyan hívószavakra épül, melyek a diktatúra éveiben a rendszerrel szembeni lelki ellenállást éltették. A "románok rosszhiszeműsége", az "amerikaiak elfogulatlan korrektsége", a "magyar hatalom minden jobboldali törekvést szélsőjobboldalinak bélyegző igyekezete", a "hontalanság misztériuma" kitűnően alkalmas arra, hogy Wass "tragikus sorsában" jelképesen a magyar sors példáját láttassák, s művei köré különös, azok sejtelmes hangulatával jól harmonizáló aurát varázsoljanak.

Igaz, Wass Albert - a fentiektől függetlenül - lehetne akár kitűnő író is. És korántsem állna példa nélkül a világirodalomban, elég, ha Ferdinand Céline-re (leghíresebb műve az Utazás az éjszaka mélyére), Knut Hamsunra (egyik leghíresebb műve a Pán) utalunk. És ugyanez érvényes a másik oldalon Romain Rolland-ra, Louis Aragonra, Makszim Gorkijra, József Attilára, Déry Tiborra és másokra is, akik (egész munkásságuk alatt vagy annak bizonyos periódusaiban) nem kisebb mértékben kötelezték el magukat a XX. század másik emberellenes irányzata, a kommunizmus mellett.

A remekművek érvényét a politikai nézetek nem semlegesíthetik, a konkrét és az absztrakt szerző (vagy Umberto Eco szóhasználatával: a mintaszerző) személyisége soha nem azonos. A mintaszerző a - magánemberként (esetleg) elfogult és egyéb vonatkozásokban is ellenszenves - konkrét szerző puszta szerepe, ő az, aki a regény narrátorát megteremti, a háttérből az elbeszélés műveletét irányítja, s a szövegbe beépíti azokat a fikciószignáloknak nevezett jelzéseket, melyek az olvasót a mű befogadásának folyamatában eligazítják. (Gyakorta úgy, hogy közben esetleg bonyolult feladványokkal is szembesítik.)

Ha igazi művészről van szó, a szerző politikai elveit és a műben érvényre jutó "ideológiát" semmiképpen sem lehet összemosni. Ilyesmire legfennebb dilettánsok esetében van lehetőség, akik éppen amiatt nem válhatnak igazi művésszé, mert a konkrét szerző

mintaszerző és narrátor

szerepeinek különbözőségét nem érzékelik, s ezért egy az egyben "magukat" (azaz önnön túlidealizált, a nyilvánosság számára kisminkelt énjüket) mesélik el. Az igazi művész fasizmussal, illetve kommunizmussal való összefonódása az életmű hitelét ugyanúgy nem kérdőjelezheti meg, mint ahogyan Villon verseinek értékét sem áshatják alá a költő életrajzának nem mindig felemelő mozzanatai.

Az igazi kérdés tehát az, hogy Wass Albert akkora író-e, mint amekkorává a Kráter Műhely, az erdélyi Mentor Kiadó és társaik - gyakorta magyar állami pénzen - növesztették? Ha valóban nagy író, ebben a minőségében politikai nézetei dacára is szobrot emelhetnénk neki akár, szemben a politikussal, akinek ideológiai elkötelezettsége nem tehető zárójelbe, hiszen politikusi mivoltának lényegéhez tartozik.

Csakhogy a dolog ennél mégiscsak bonyolultabb. A szoborállítás az esetek túlnyomó többségében nem kulturális, hanem politikai gesztus. A szobrokat nem az olvasók szokták emelni, hanem a politikusok. Az olvasók olvasnak, jó, rossz és még rosszabb irodalmat, attól függően, hogy ízlésüket mely társadalmi csoportok, intézmények, egyéni adottságok irányítják. A szoborba öntött író, tudós, nemzeti hős személyisége azonban manapság pusztán és ismét ürügy arra, hogy a különböző politikai irányzatok önmagukat megörökítsék.

Wass írói pályája látszatra rendkívül sikeresen indul. Farkasverem című regényéért, melynek valóban vannak írói vénára valló részletei, megkapta a kor leghíresebb irodalmi díját, a Baumgartent. A regény a Mezőség kallódó alakok, különcök, lecsúszott arisztokraták által benépesített, pusztuló világát valóban erőteljes ecsetvonásokkal ábrázolja. Igaz, már ebben a regényben elvesz a részletekben, szemmel láthatóan nem képes koherens (lélektani és társadalmi vonatkozásban is hiteles) regényvilágot kialakítani. Szemléletbeli korlátai is erőteljesen érvényesülnek. Az öreg grófot, aki az almafáját kivágó román parasztot annak házánál felpofozza, a regény narrátora

egyértelmű rokonszenvvel

ábrázolja, azt a benyomást keltve, hogy a román hatalom az önbíráskodást (abban az épületben, mely korábban a gróf felségterülete volt) méltánytalanul szankcionálja. S a regény utolsó mondatai is arra utalnak, hogy a Mezőség minden bajának (beleértve a hősök "kálváriáját" is) voltaképpeni forrása a román hatalom.

A Farkasverem alakjainak még realisztikus kavalkádját a későbbiekben egyre inkább egyfajta mitikus realizmus váltja fel. A szerző nagy sikerű "remekművének", A funtineli boszorkánynak a története már a népmese, a betyárromantika és a kultúrkritika határterületére vezet. A szépséges erdei boszorkány romantikus történetét az erdélyi havasok világába behatoló vasút rajza foglalja keretbe. Akárcsak a Farkasverem esetében, itt is a regény által csupán sugalmazott idegen világ, az emberellenes civilizáció az a háttér, melynek az értelmezés alapjául kellene szolgálnia. Wass azonban ennek a háttérnek a mélyebb ábrázolásával nem vesződik. Olvasójára bízza, hogy az üresen hagyott tereket laza narrátori sugalmazások nyomán - de mintegy tetszése szerint - saját frusztrációival, sérelmeivel, elfogultságaival bútorozza be. Azt sem tudjuk meg, hogy a szépséges fiatalasszonyt a bosszú gyöngéd démonává változtató bűntény (az egyetlen gyerek elrablása) hogyan is zajlott tulajdonképpen? Ki volt az apa, hogyan hullt szét a család, kinek, miért van szüksége az ő gyerekére, és miért épp az övére? Ezek Wass regényvilágában értelmetlen kérdések. Elég annyit tudnunk, hogy a gyereket magasabb megbízásból egy román pásztor rabolja el. A gyerek úri környezetben, idegenek közt nevelkedik fel. Hogy az anya miért nem próbál a gyerek nyomára jutni és miért nem próbálja visszaszerezni? Szintén olyan kérdések, melyekre hiába keresnénk választ. Ezek a kérdések ugyanis visszavezetnének a társadalomba. A boszorkány igazi felségterülete azonban a vadon. Képességei szemmel láthatóan a vadon úttalan rengetegeiben tudnak csak kibontakozni. A bosszú

romantikusan sejtelmes

útjait a mintaszerző vonzóbbnak tartja az igazságszolgáltatás labirintusában való prózai bolyongásoknál. A társadalomban egyébként sincs igazság, azt szőröstül-bőröstül idegenek uralják (függetlenül attól, hogy a havas milyen impérium alá tartozik). Az olvasó ezek után mély belső átéléssel szegődik a hősnő nyomába és kíséri végig úttalan erdőségeken, tisztásokon, sziklacsúcsokon, erdei barlangokon át vezető boszorkányos bosszúútjain. Sőt, egy idő után maga az olvasó vedlik át szépséges boszorkánnyá, hogy képzeletét zabolátlanul szabadjára engedve, maga is önfeledten gyakorolhassa annak paranormális képességeit. A gondolatolvasás mágiájára alapozva segítsen a rászorulókon vagy átkával semmisítse meg a vétkezőket. (Úgy tűnik - merthogy ebben a vonatkozásban is pusztán derengenek a dolgok, a tényeket aranyfüstként csillámló epikai homály lengi körül -, egy ilyen átoknak esik áldozatul saját, vonaton utazó s időközben felserdült kisfia is.) A boszorkány sorsa az, s ezen a sorson misztikus képességei révén sem kerekedhet felül, hogy a csókjával kitüntetett férfiaknak (ez is a férfivilágot büntető kozmikus bosszú szerves tartozéka) pusztulniuk kell. A havasi pásztor- és betyárvilág díszpéldányai úgy hullnak körülötte, mint ősszel a legyek.

A havas román férfihősei, rablásból, gyilkolásból élő számkivetettek jobbára rokonszenvesek (s ez a rokonszenv őszinte, Wass narrátora szereti az egyszerű román embert, igaz, egy apró feltétellel: meg kell maradnia "egyszerűnek"), a havasok világában csak elvétve bukkan fel egy gusztustalan és minden mélyebb ok nélkül ellenszenves zsidó, illetve egy, a sátán földre szálltan bigott alteregóját megtestesítő román pópa. Az utóbbi temploma híveinek a keresztény boszorkány iránti háláját teljesen megalapozatlan, de elvadultan gyilkos indulatokká vál-toztatja. Természetesen a hívek is románok. Csak a boszorkánynak nincs nemzetisége. ' ugyanis (ebben rejlik az elavult stílromantika való világian posztmodern aspektusa) maga a regény eredendően magyar olvasója. Wass Albert megdöbbentő hozzáértéssel játszik az olvasó zsigerein. Tökéletesen ismeri a közösségi léleknek azokat az allergikus pontjait, melyeknek érintésére a rejtett frusztrációk, sérelmek, elfojtott indulatok felfakaszthatók.

De hogy egyébként mi a regény célzata, mit jelképez maga a boszorkány, és minek a metaforája a boszorkánysors, arra az olvasó aligha találhat értelmes választ. A civilizáció elutasítása és az elveszített otthon nosztalgiája ugyanis (ez utóbbiak talán pályázhatnának valamiféle értelem státusára is) semmiféle mélyebb kapcsolatban nem állnak a boszorkányi képességekkel.

A regény pikareszkre emlékeztető narratív technikája nem vezet sehová, az epizódok sora vég nélkül szaporítható. Az olvasást anélkül hagyhatnók abba, hogy különösebb veszteség érne bennünket, s anélkül folytathatjuk, hogy a folytatásnak különösebb következményei lennének. Az egzotikus havasi világ ábrázolása - ha az olvasó lemond arról, hogy a történetben mélyebb (vagy egyáltalán valamilyen) értelmet keressen - lenyűgözheti az olvasót. De ha nem éri be a puszta egzotikummal és sejtelmességgel, előbb-utóbb rá kell ébrednie, hogy a regény leginkább Karinthy híres paródiájával jellemezhető: nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető. Ha bizonyos vonatkozásokban nehezen is!

Mert az olvasó azt sem igen fejtheti meg, ki az, aki mindezt neki elmeséli, kinek a nézőpontjából és miért meséli el? Pusztán azért, mert "megtörtént"? Vagy pusztán azért, mert "elmúlt"? Az első hipotézis való világi elvárásokkal nem igen tartható fenn. A magyarázat inkább az utóbbi feltevésben keresendő. Legalábbis a befejezés tanúsága szerint.

"Mindezek az idők elteltek már régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek itt vagy amott mi a története. Ma vonatok dübörgése tölti meg a Maros-völgyét, s fűrésztelepek szirénája sivít bele az erdők csöndjébe, s ha valaki siető útján, egyik irtástól a másikig menve, áthalad egy-egy olyan eldugott tisztáson, a régi faházak dőlt romjait látva, nem ér rá gondolkodni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte ösvényeit is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova.

Legyen ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi vadonban, múló emléke hajdani időknek."

De ha ilyen a legsikeresebb "remekmű", nem nehéz elképzelni, milyenek lehetnek

a kevésbé sikeresek

Reménykedni sajnos hiábavaló. Nem jobbak. Legfennebb beszédesebbek.

Egyik erdélyi rajongója Wass Albert világának főbb jellemzőit - a mester életművét úgymond "román szemmel" is szemügyre véve - imigyen jelöli meg: "Az egyik a bécsi döntés utáni észak-erdélyi történések leírása, a >>magyar világFarkasveremtől a Hagyaték álmisztikus látomásáig mi sem változott, Wass Albert hű maradt önnön kezdeteihez: az erdélyi magyarság minden baja és bánata továbbra is a "román (vagy általánosabban fogalmazva az idegen) gyarlóságra" vezethető vissza. Nem véletlen, hogy széles néptömegek lelkesednek érte, hiszen a valóban sorsvert erdélyi olvasó, ha Wass Albertet olvassa (Adyt parafrazálva), joggal vélheti úgy, hogy bűn és szenny az élet, mi maradtunk csak tiszták, hófehérek. S ez - végül is - felette felemelő érzés.

Igaz, mind kevesebb köze van az irodalomhoz és mind több a politikához.

Valaki azt írta nemrégen, hogy "Wass végül is nem akkora író, hogy megérné megbocsátani neki politikai melléfogásait". Úgy vélem, akkora sincs, hogy megérné emlegetni őket.

Mert a Wass Albert elleni hadakozás csak híveinek táborát növelheti. Azt, akinek jól jön, ha személyes sikertelenségeiért másokra, idegenekre, a civilizációra, a történelemre és egyéb fene fátumokra háríthatja a felelősséget, a Wass Albertet ért politikai támadások csak megerősítik rajongásában. Azokat meg, akiknek nincs szüksége Wass próféciáira, nincs is mitől eltántorítani.

Wass Albertet továbbra is ellenségei tartják életben. Hívei - azt hiszem - erre sem lennének képesek. De ez sajnos már messze nem irodalmi kérdés.

Bíró Béla