Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Világok teremtője

2002.06.25. 09:14
A Science Fiction Enciklopédia szerint Jack Vance "tájképfestő, világok kertésze", zseni, aki lassan már fél évszázada írja idegen és bámulatba ejtő környezetben játszódó történeteit.
Jack Vance
John Holbrook Vance 1916-ban született, számtalan állást töltött be és számtalan munkát végzett, mielőtt első könyve, a The World Thinker megjelent 1945-ben. Az elmúlt 50 év során Vance hatvannál is több regényt írt, egyedi hangvételű művei műfajt teremtettek a tudományos-fantasztikumon és a fantasyn belül. Magyarul igen kevés könyve jelent meg ez idáig, A haldokló föld, A klau rabszolgái, a Truillion és a Lyoness-trilógia mellett csupán egy tucat novelláját olvashatta a magyar közönség.

A nyolcvanas éveit taposó író még mindig dolgozik, jelenleg a közelmúltban megjelent Ports of Call című regényének folytatását írja. Háta mögött a legjelentősebb szakmai elismerésekkel (Nebula, Hugo, World Fantasy Award) 1996-ban tüntette ki a fantasztikus írók amerikai szövetsége (SFWA) a nagymesteri címmel.

Kezdjük a gyerekkoránál, gondolta volna akkoriban, hogy világ ennyire megváltozik?

Nem akarom máris, így az elején megsérteni, de ez az a kérdés, amelyre szerintem értelmes választ nem lehet adni. Sok gyerek eltöpreng azon, vajon milyen is lesz az a világ, amelybe felnövünk. Én sosem tettem. Tudtam persze, hogy az automobilok mindent elárasztanak, és sokkal gyorsabbak lesznek, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy a repülés mennyire hétköznapi és elterjedt lesz. Az is világos volt, hogy az űrutazás a küszöbön áll, de sosem elmélkedtem a jövő fölött.

Mindig író szeretett volna lenni?

Igen, de nem azért, mert kitörni készült volna belőlem a teremtő hajlam. Azért lettem az, mert olyan munkát kerestem, ahol nincs főnököm, nem kell megjelennem bizonyos időben egy bizonyos helyen minden nap. Sok csatangolás után aztán végül író lettem. Sosem dolgoztam hivatalban, az embert az ilyen munka lekorlátozza, olyan lesz, mint egy szűk ketrecbe zárt állat, melyet folyamatos ellenőrzés és megfigyelés alatt tartanak. De természetesen ezt én sem tudtam teljesen elkerülni, egy ideig asztalosként kerestem a kenyeremet, ahol azért gyakran szegeződtek rám figyelő tekintetek.

Nem foglalkozom vele, hogy író vagyok. Fiatal koromban aggódtam csak, addig, amíg el nem adtam az első történeteimet. Dolgozom, és azóta szeretem is ezt a munkát, amióta látszik, hogy eladhatóak az írásaim. Nem szedtem össze olyan nagy pénzt, de mégis eleget. Sosem a közönségnek írok, ha így tennék, most biztos valamelyik Star Trek epizódon dolgoznék.

Írásaival új témákat adott a fantasztikus irodalomnak, több követője is akadt az eltelt évek során. Észreveszi ezt, ha mások munkáit olvassa?

Nem szoktam sci-fit olvasni, még a filmeket sem nézem meg (a Star Wars kivétel volt, miután kaptam rá tiszteletjegyet), tudja, valóságos undor tör rám, ha be kell ülnöm a nézőközönség soraiba. Mindenki egyszerre szipog és egyszerre nevet, egy azon ütemre veszi a levegőt. Mintha az ember tömeges prostitúcióban venne részt, és mocskosnak érzi utána magát.

Olvasok könyveket, ami többé-kevésbé ugyanaz, mint a mozi, de legalább egyedül vagyok, önálló résztvevőként. A könyvet letehetem, amikor akarom, amit gyakran meg is teszek. De elzárkózom a tömegkultúra elől. Ahogy már mondtam, olvasóként sosem nyúltam tudományos-fantasztikumhoz, nem is tudom ezért, merre halad. Ismerem Silverberget, de egyetlen könyvét sem olvastam. Poul Andersontól, aki nagyon jó barátom volt, mindössze egyetlen történetet olvastam, mikor úgy hozta a sors, hogy ugyanazon a könyvbe került bele az írásunk a Balantine-nál. Jó volt a sztori, egy sellőről szólt, és lenyűgözött az a vízmélyi világ, amelyet Poul teremtett.

Mi volt a legnagyobb kihívás az életében?

Mindig a pénz volt az oka. Kihívások. Tudja, versenyszellem lakozik bennem, ugyan nem arról van szó, hogy mindenkinél jobb akarok lenni, de ha meghallottam, hogy valaki 100 000 dollárért adta el az egyik könyvét, akkor én is ennyit szerettem volna keresni a regényeimen. Hozzá kell tenni, hogy mindez nem irigységből fakadt, mindig azt mondtam magamnak, ha másnak összejött, akkor a fenébe, én is meg tudom csinálni. Olykor az ügynökömet is felbőszítettem ezzel a hozzáállással.

Amikor írni kezdtem, át sem gondoltam a dolgot és saját nevemet, a Jack Vance-t használtam. Olykor úgy vélem, John Holbrook Vance-ként kellene kiadnom a regényemet, mivel ez a név utal az amúgy bennem lakozó megfontolt komolyságra. De amikor dedikálom a könyveimet, mindig örülök, hogy csak szimplán Jack Vance-ként futok (nevet).

A név megválasztása talán fontos lenne, ha a főbb irodalmi áramlatokhoz tartozna, és nem fantasztikumot írna.

Ó, igen, ezt nem tagadom. Ha valaki megkérdezi egyébként, hogy mit is írók valójában, sosem mondom azt, hogy science-fictiont. Azt hiszem Kurt Vonnegut - ő egyébként nálam sokkal háklisabb arra, mikor fantasztikus írónak nevezik - hasonlóan érez. Én mindig kijavítom a kérdezőt, azt mondom: "Nos, fogalmam sincs, mit írok, leginkább spekulatív fikciónak, vagy a jövőről szőtt fikciónak lehet nevezni. Szociológiai, antropológiai fikció. És igen, néhányan használják a műveimmel kapcsolatban a sci-fi megnevezést, de ezt nem szeretem." Mindezen keresztül kellett mennem. Egyszerű lenne azt mondani, persze, hogy írásaim tudományos-fantasztikus írások, azonban ezt nem tehetem, mivel nem szeretem ezt a műfajt, és nem kedvelem a benne élő embereket sem. Sem a szerzőket, sem a rajongótábort. A fiatalok nevetséges jelmezekben mutatkoznak, magukat "trekkereknek" nevezik és mindenféle szervezeteket hoznak létre. Nem kívánok azonosulni velük. Szerencsére rengeteg olyan ember van, még itt Seattle-ben is, akikkel azonban jóban vagyok, csodálatosak és intelligensek.

Mi volt a legmeglepőbb dolog az életében?

Az, hogy még mindig élek.

...és még mindig dolgozik.

Ó, igen. Ha annak idején valaki azt jósolta volna, hogy ilyen idősen majd itt ülök ezen a találkozón ahelyett, hogy otthon bámulnám a tévét, nem hittem volna el. Természetesen, ha azt is hozzátette volna, hogy szép lassan megvakulok, nem is akartam volna megérni ezt a kort.

Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor elvittek egy szemészhez, aki állítólag San Francisco legjobb szakorvosa volt. A doki megkérdezte, sokat olvasok-e. Azt feleltem, hogy igen. Erre ő közölte, hogy abba kellene hagynom, ha nem szeretnék idő előtt megvakulni.

Nem hiszem, hogy bármit is tudott volna a szakmájáról, ugyanis végül a szemem világát glaukóma oltotta ki, amelynek semmi köze ahhoz, mennyi időt tölt olvasással az ember. Hozzátartozik, hogy a lézeres kezelés, amellyel az orvosok később megpróbálták helyrehozni a látásomat, csak rontott és rontott a helyzeten. Végül feladtam, és most itt vagyok.

Mi a titka annak, hogy az ember ilyen hosszú idő alatt jókat írjon?

Először is, hogy elkerülje az Alzheimer-kór. Továbbá, hogy megmaradjon az emberben az írni akarás érzése, és ha nem tette már hosszú idő óta, érezze a fokozódó feszültséget. Most éppen boldog vagyok, hogy vehetek egy nagy lélegzetet és nem kell leülnöm dolgozni mindaddig, amíg rá nem lelelek a következő ötletre.

A kor nem számít. Nem félek a haláltól, mivel ha tenném, csak ártanék magamnak. Bolondság ilyen érzéseket táplálni. Nem szeretném, ha rákot diagnosztizálnának, mint szegény Poul Andersonnál. Borzasztóan sajnálom őt, csodáltam, remek ember volt, egyike a legjobb barátaimnak - igaz, Poul?

Mivel tölti az idejét, ha nem ír?

Szeretem a kozmológiát és a kvantum-mechanikát. Most is egy ilyen könyvet olvasok Martin Reestől, a címe Before the Beginning (A kezdetek előtt). Nem akarom terhelni a saját teóriáimmal, de annyit elárulok, hogy meglehetősen kétkedve fogadok bizonyos elméleteket. Imádok vitatkozni a témáról a szakemberekkel.

Ó, és egy ideje az életemben kiemelkedő szerephez jut a jazz - már, már azt képzelem, hogy inkább vagyok zenész, mint író. Az eredeti jazz, nem az új változat, amely inkább zaj, mint zene, még mindig igen erős napjainkban. Nem népszerű zene, de nagyszerű hallgatni. Kürtön és bendzsón játszottam, aztán szögre akasztottam a hangszereket, mikor megvakultam.

Melyik ment jobban?

Nos, a kedvenc hangszerem a szájharmonika volt (nevet). Nem, nem állítom, hogy jól játszottam rajta, az ujjaim túl vastagok ehhez. Néhanapján még zenekarokba is beálltam. Persze csak akkor hívtak, ha már végképp nem találtak senkit. De nekem roppant mód tetszett így is, élveztem a muzsikát.

Mit tanácsol azoknak a kezdő íróknak, akik meg szeretnék jelentetni írásaikat?

Csak a legkézenfekvőbbet: dolgozzanak sokat. Ez a kulcsa. Ne próbáljanak meg túldíszítetten írni, ne akarjanak látványosak lenni. Írjanak úgy, hogy az megszólítsa az olvasót, ne fújják fel a szöveget sok melléknévvel és határozóval. Legyen egy jó történet, mellé egy jó vázlat. Legyenek karakterek, és ne akarják minden egyes alkalommal megütni a gongot. Nem árt, ha néha visszafogja magát az ember írás közben.

SF Weekly 226 - Kathie Huddleston
Fordította: Michaleczky Péter

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Budapest Te Csodás!

Karácsonyi pompába öltözött utcák, színes adventi vásárok, gazdag kulturális élmények, ez mind Budapest.