Egy aprócska nő jó sokat kacarászik

Ha a boldogság egy félszeg, kicsit szégyenlős női kacajban mérhető, és miért ne, akkor hétfőn a Millenárison valószínűleg az én személyes élettörténetem egyik legboldogabb másfél óráján vagyok túl. A Morcheeba volt énekesnője, Skye sokat adott. Tizenöt perces csúszással indult a koncert, Skye gyermeke nem akart elaludni, az énekesnő meg addig nem kezdett. Ez a szimpatikus anyai gesztus rögtön meghatározta a koncert elejét, főleg, mert utána visszafogott, ringó csipőjű erotikával hozott lázba, engem mindenképp. A kettő között eltelt egy koncert, amin bár nem voltak sokan, hiszen senki nem tudja kapásból, ki az a Skye, mégis élmény volt. Persze néhány hónapja a Zöld Pardonban vagy a Rióban telt ház volt kiváncsi a Morcheebára.

A Morcheeba elég érdekes angol triphop csapat volt mindaddig, amíg Skye szólókarrierbe nem kezdett, megérezve a kifáradást. Az énekesnő két szólóalbumnál tart (Mind How You Go, Keeping Secrets), sikere viszonylagos, nem róla szólnak a hírek, nem tölti meg a Millenárist se, de megvan, teszi a dolgát, a Blondie-féle Call Me feldolgozása pedig nagy  siker lett. A Morcheebában is őt szerettem, most is, úgyhogy a közös nevező megvan. Ráadásul fantasztikusan megnőtt a haja az ég felé, a szeme csillogott, a mosolya szelidített.

Úgynevezett atmoszféra-teremtő koncertet adott, betömte az üres helyeket dalaival. Nem kikerülhetetlen alkotások ezek, a lényeg a hogyan. Hogy ilyen hangon, ilyen mosollyal. Például a ráadásban egy gitárral állt kint a fényben, zavartan játszott, kérte, ha ront, ne tegyük fel a YouTube-ra, nevetett. Meg általában mindenen nevetett, egy dal közben azért állt meg, mert nem tudott nevetve hümmögni.

A What's Wrong With Me, a Love Show vagy a Jamaican Days is azon a mezsgyén született, amikor a boldogság a szomorúságtól nem válik el, mert egyik partról a másikra ki viszi át a szerelmet. Skye két kézzel viszi, és játékosan. Ebből a nőből dőlt az energia.

Két szólóalbumának dalai mellett jó sok Morcheeba-számot játszott, de például a Rome Wasn't Built In A Day című óriásslágert nem, ami külön öröm volt. Mondjuk a Call Me-re se került sor, ami azt mutatta, nem érdeklik az elvárások, elsősorban jól érezni akarja magát, az éneklés sokat jelent neki. A Gorillaz dalát, a Feel Good Incet úgy énekelte el, hogy soha máshogy nem akarom hallani, csak így, visszafogottan, zavarba ejtően.

Akoncertre főleg párok jöttek, persze, összebújva lehet ezt hallgatni leginkább. Ahogy elmosolyodik és énekel, azért földrészek szakadnak el öncélúan.