Sámuel, Hajna
12 °C
23 °C

Mindenki felállt a Katira

2011.05.15. 10:09 Módosítva: 2011-05-15 10:25:27
Sokkoló élményekkel gazdagodtam Düsseldorfban az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjén. Eleinte nagyon jó volt magyarnak lenni, a végén meg nagyon rossz, de kicsit sem lehetett elvonatkoztatni ettől. Azért szuper volt benne lenni a világ legnagyobb tévéshow-jában, a látvány és Wolf Kati valamelyest kárpótolt.

Hatvan országból körülbelül 120 millió tévéző nézte végig a 2011-es Eurovíziós Dalfesztivál szombat esti döntőjét, a helyszínen a 37 ezer néző egyike voltam. A Magyarországot képviselő Wolf Kati a 25 döntősből a 22. helyen végzett, pedig a korábbi híradások, a közvéleménykutatások és a helyszínen tapasztaltak alapján akár győzhetett is volna. De a végén a telefonos szavazatok az esélytelennek tartott Azerbajdzsánt hozták ki elsőnek. Így jövőre ők rendezik meg a fesztivált, innen is, a kölni Ibis hotelből gratulálok nekik. Az idei hibátlan, futurisztikus német szervezést és látványt látva felköthetik a gatyájukat, de bárhogy is szervezik meg, meg fogja nekik érni.

A verseny ugyan azt hirdeti magáról, ami a nevében is benne van, hogy “dal”-verseny, és ez idén a 43 döntő pontot adó ország szavazatainak befutásáig még hihetőnek tűnt, de ahogy egymás után jelentkeztek be a szomszédos, baráti vagy történelmileg összefonódó országoknak a legtöbb pontokat adó helyszínekről, elszállt minden reményünk, és ezt nehéz volt végignézni.

Esprit

A lélegzetelállító Esprit Arenában zajló döntőnek két jól elhatárolható része volt: az első, három órás részben a csordultig telt aréna gondtalanul örvendezett a negédes popslágereket hallva, a másik részben, a szavazatok összeszámlálásánál fujjogással, bekiabálással adtak hangot nemtetszésüknek a nézők, hiszen teljesen váratlan eredmény született. “Echt dramatisch” - azaz, tiszta dráma, fogalmazott egy német úr finoman mögöttem.

Jómagam eurovíziós szűzként, és kicsit sem poprajongó szemmel, objektíven próbáltam a helyszínen lemérni, van-e esélye Wolf Katinak nyerni. A három órás műsor alatt a közönség reakcióit és a felhozatalt nézve arra jutottam, hogy igen, van. Wolf Kati, aki gyerekként a Vuk főcímdalát énekelte, már azzal meglepett, hogy bejutott a döntőbe, az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem szoktunk remekelni ezen a fesztiválon. Most azonban kijelenthetjük, hogy a 25 döntős dal közül egyértelműen az övé volt a legjobb, ami nemcsak a többi dalt minősíti. A szerzők és az előadó tényleg büszkék lehet magukra, mi meg rájuk. Wolf Kati a versenyben végig a maximumot nyújtotta, a riportokat, interjúkat figyelve egy fantasztikus nőt ismerhettünk meg benne.

A döntőn ötödikként lépett színpadra, a 37 ezer néző az összes közül az ő dalát fogadta a legnagyobb ovációval és ugrándozós, csápolós tánccal. Ha nem is nyertünk a What about my dreams?-szel, azt kijelenthetem, egy új meleghimnusz született, ezzel kell majd valamit kezdeniük. Hiába mentek rá sokan a fellépők közül a melegek szimpátiájára, se a svéd szépfiú, se az angol Blue nem tudott olyan forró életérzést kiváltani a közönségből, mint a Wolf Kati-dal.

Dili

Düsseldorf a döntő estéjén kész bolondok háza volt, autóval meg sem mertük közelíteni az arénát. Eszelős beöltözött figurák szálltak fel a metróra, nemzeti színeiket sokan a legkreatívabb jelmezekben öltötték magukra, nem sajnálták a flittereket és magukat sem. Azt bánom legjobban, hogy csak nem sokkal a kezdés előtt értünk oda a helyszínre, mert én még ekkora őrültet sehol nem láttam, mint ami az aréna körül kialakult.

A társaság teljesen vegyes volt, de azt nagyon lehetett látni, hogy a homoszexuális szubkultúra reprezentálta magát a legnagyobb számban. A nézőket a jegyárak is megszűrték valamennyire, ahol mi ültünk, 189 euró volt egy jegy, és ez volt a középkategória. A helybéli gazdagok és szépek is presztízsnek fogták fel a jelenlétet, gyönyörű nőik dizájner cuccokban topogtak mellettük, de kézen fogva csak férfiakat láttam sétálni. Egy idő után áthatóvá vált a rengeteg kilögybölt sör szaga, felerősödött az Oktoberfest érzés.

Látvány

Nem tudok jobb kifejezést rá, mint hogy óriási flash volt belépni a nézőtérre. Sosem láttam még ilyet, mert ha voltam is teli arénában, az eddig egyszer sem úgy nézett ki a fénytechnikának köszönhetően, mintha egy sci-fiben lettem volna. A jegyet váltók ezt kapták a pénzükért, mert a TV-ből töredékét sem lehetett érzékelni annak a látványnak, amit összehoztak. Végig lilás fényben úsztunk, néha rózsaszínbe vagy kékbe ment át, de olyanba, ami önmagában felér egy földön kívüli utazással.

“Ez a világ legnagyobb show-ja, és ti benne vagytok” - üdvözölte Stefan Raab az arénát, akkor úgy éreztem, nem túlzott. Óriási lehetőségek rejlettek a gigantikus LED-falban és a zseniálisan elhelyezett fénycsövekben, vizuálisan kihozták a műsorból a maximumot, csak a zene volt bűn rossz, igaz, a közönségnek az is tetszett. A hangosítás hagyott maga után kívánni valót, de egy ekkora teret valószínűleg nem lehet tökéletesen hangzó zenével kitölteni. A szervezést dicséri, hogy a zeneileg gyengébb produkciókat a legdurvább pirotechnikával vagy más elképesztő látvánnyal támogatták meg. A magyar produkcióhoz nem tettek hozzá túl sokat látványban, mert nem kellett, de talán ezen is múlott néhány szavazat.

Wolf Kati előadásából csak annyira emlékszem, hogy mindenki felállt a székéből, ugrált, és üvöltötte a refrént, de ott akkor annyira jó érzés volt ezt átélni, hogy egy nagy kék villanás maradt csak meg bennem.

Eleinte nem is vettem volna túlzottan komolyan az eredményt, hiszen ez csak az Eurovízió, egy játék, maximum biznisz, de lépten-nyomon kísértett az arénában a magyar sorstragédia. A szponzoromtól, a Lufthansától kapott közepes méretű magyar zászlót a végén nem akartam otthagyni, ezért kifelé menet a vállamon vittem összecsavarva, és a legkülönfélébb országokból származó emberek jöttek oda hozzám azzal, hogy “Magyar vagy? Budapest? A ti dalotok volt a legjobb, nektek kellett volna nyerni”. Volt, akinek próbáltam elmagyarázni, hogy láthatóan nem úgy működik, ez inkább politika, de a végén már tényleg szomorú lettem, hiába jött oda hozzám egy gyönyörű svéd nő, hogy ne legyek. Ha nem is nyerhettünk, ennyi pontot aránytalanul kevésnek tartok.

Pont, pont, vesszőcske

A mellettem ülő spanyol újságíró delegált elég tájékozott volt külügyekben, teljesen kikelt magából, amikor a kivetítőn látta, hogy még a "lengyel barátainktól" sem kaptunk pontot, a végén már én vigasztaltam őt, mert nekünk drukkolt. A legnagyobb fujjolást a nézőtérről akkor lehetett hallani, amikor Ciprus Görögországnak adta a legtöbb pontot, San Marino meg az olaszoknak, de a 43. eredményhirdetésnél már csak legyintettek páran az elfogultságot látva. A szimpatikus svéd bejelentkező legalább bevallotta férfiasan, hogy a “lovely neighbour”-üknek adták a legtöbb pontot. Több egybehangzó vélemény szerint azért nyerhettek az azerok, mert eurovíziós tekintetben egzotikumnak számítanak.

A finnektől kapott 12 magyar pontnál még Rákay Philip feltűnt a kivetítőn, de ekkor láttam utoljára Katiékat a képernyőn. A kormányzat diplomáciai felhívása 7 pontot hozott a románoktól, négyet az ukránoktól, a sógorok összedobtak még kettőt.

Az Eurovíziót keretes szerkezetbe foglalta az arcom: az elején boldogan mosolyogtam, a végén kínomban nevettem. Schluss aus Mickey Maus - búcsúzott a vicces műsorvezető, az arénát azerbajdzsáni zászlósok rohanták körbe.