Nincs nagy tömeg vasárnap kora este a Papp László Budapest Sportaréna körül, egy-két tornacipős, csíkos térdzoknis lány siet a bejárat felé, a legnagyobb látványosság per pillanat az, hogy egy huszonöt körüli fiú a Stefánia út mentén termő egyik eperfáról legel. Egy pillanatig figyelmeztetni akarjuk a nagy forgalom miatti károsanyag-lerakódás veszélyeire, de aztán mégsem tesszük, mert valahogy hülyén venné ki magát.
"Maguk biztos csak a kislányokra kíváncsiak" - gyanúsít meg minket váratlanul a Papp László satöbbihez közeli Tücsök söröző pincérnénije, de ezt a legmesszebbmenőkig visszautasítjuk. A néni különben meglepően jól tájékozott koncertügyileg, előre készül a szerdai Duran Duranra, de mi inkább a csütörtöki Green Dayre hívjuk fel a figyelmét, a söröző és a koncert célközönségének várhatóan kiterjedt metszete okán.
Szóval a látvány lelombozó lehet a színpadról nézve, Avril Lavigne azonban hiszti nélkül teljesíti a koncertprogramot, sőt néha-néha mintha élvezné is. A színpad kimondottan puritán, amennyiben az énekesnőn és kísérő zenekarán kívül nincs rajta semmi (ez utóbbi amúgy első ránézésre simán lehetne akár a Good Charlotte nevű ütnivaló szörnyűség is). A hangerő olyannyira visszafogott, hogy tizenöt méterre a hangfalaktól kényelmesen lehet beszélgetni, a technikusok nyilván a gyér közönségre és annak összetételére tekintettel csak félig tolták a potmétereket.
A közönséget ugyanis többségében tizennégy év körüli lányok és az őket kísérő, kelletlenül ácsorgó szülők adják, illetve egy-két szintén tizennégy körüli zenekarpólós fiú, akiknek hátravan még, hogy ráébredjenek az amerikai kultúrexport sátáni voltára, és elmerüljenek az antiglobalista punkban. Érdekes színfoltként felbukkan néhány tetovált harmincas rocker, akik láthatóan nem tudják hova tenni ezt az egészet, bár - nyilván mivel a természet többé-kevésbé egyensúlyra törekszik - mi se őket.
Azt azért el kell ismerni, és most élőben is bebizonyosodott, hogy a legfrissebb MTV-s felhozatalból talán Avril Lavigne-nek van a legjobb hangja, ő maga pedig a lehetőségekhez mérten természetes és szimpatikus. A számokkal sincs különösebb baj, torzított gitárokra hangszerelt korrekt popdalokról van szó, néhol ugyan szemérmetlen Ramones-nyúlásokkal. Mindez persze nem meglepő: a kanadai énekesnő sikereit is az a Matrix nevű producercsapat intézi, akik például Britney Spears, Mariah Carey, Ricky Martin vagy Robbie Williams slágereiért is felelnek.
Úgy tűnik ráadásul, a színpadon mindenki a helyén tudja saját magát, egyikük sem képzeli, hogy itt a tíz-tizenkétezres belépőért megvásárolt slágeradag eljátszásán kívül más is történik, a zenészek rockzenészt alakítanak, az énekesnő énekel és ide-oda szaladgál, haját samponreklámokat megszégyenítően lobogtatva, ennyi. Az mondjuk plusz fél pont, hogy eljátsszák a Green Daytől az American Idiotot és a ráadásban a Blurtől a Song 2-t. A tinilányok lelkesek, éneklik a szövegeket, a hangulat mégis valamennyire visszafogott, attól például még elméleti szinten sem tartunk, hogy egy neccharisnyában és kockás szoknyában folytatódó vasalt bakancs akár véletlenül is belénktalál.
Amin nyavalyogni lehetne, az persze az, hogy mennyire szörnyű, hogy a hormonális változások és a kötelező korosztályos lázadás zenei aláfestését sokaknak egy Britney-ellenpólusként tudatosan kijátszott műpunk produkció biztosítja, de nem tesszük, nem vagyunk mi ilyen nyavalygósak, pláne ha az a produkció a maga műfajában tulajdonképpen jó. Tényleg, olyan van, hogy az avrilosok lenézik a britney-seket, és viszont?
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
