Mária
-7 °C
3 °C

Rock az akváriumban

2006.03.05. 17:40
John Cale-ről tudtuk, hogy a kultikus Velvet Undergroundban játszott, a 70-es évekbeli New York-i underground egyik nagy alakja volt, Lou Reed és Andy Warhol barátjaként, majd ellenségeként tartották számon. De hogy idővel kimért stílusú rockerré vált, meglepte az olcsó tudatmódósítóval bulizó riportert.
A láztól könnyűek voltak a tagjaim, langyos hópelyhek kavarogtak körülöttem, a biztonsági őrök lassan léptek el, ahogy betoltam az üvegajtót. Mély, búgó hangok vettek körül, egy arc úszott be a látómezőmbe, mintha gömbakváriumból nézném, a vonásai szétterültek, valószínűtlenül elnagyolt volt a szájmozgása. A visszhangos bongásból kiértettem, hogy a jegyet kérem, a belsőfülemből hallottam saját hangom, hogy vuennndéglissta, mire az arc ellebbent, és aláereszkedtem a sziruposan sűrű közegbe.

Értelmiségi rock and roll

#alt# Szivacsgolyó voltam egy bársonyborítású flipperben, és úgy tűnt, pontot csak ifjú mérnökökön, napilapos rockzenei újságíróknak tűnő fazonokon és rendszergazdákon lehet gyűjteni. A nemek aránya 90:10 volt a férfiak javára, amiből azonban nem vontam le semmilyen következtetést.

Ehelyett a takonysárga előtérből beúsztam a végtelen kiterjedésű, bársonyfekete terembe. John Cale éppen akkor emelte állához az elektromos hegedűt, és belekezdett egy korai Velvet Underground-számba. Újabb ezer pontokat szerezve jutottam a színpadig, de a zenekar nem került közelebb, csak a kiterjedése lett nagyobb. A New York-i avantgarde egykori vezéralakja hosszú pálcikalábakon állt előttem, törzse hajladozott, feje viszont egész kicsi volt, és az enervált, lassú szám is távolról szólt, búgó visszhangokat keltve személyes gömbakváriumomban.

Meglepő módon a mester ezek után elektromos gitárért nyúlt, és klasszikus, gitárszólós rockzenétől kezdett rezegni a víz körülöttem. Tisztán csak a dob hangja jutott át az üvegfalon, és ez nem volt baj, mert a fekete zenész olyan pontosan és energikusan nyomta, mintha másodállásban egy experimentális drum’n’bass-formációban dolgozna.

Experimentalitás helyett az A38-on azonban rock volt a műsor. Ráadásul nem is a loureedes típusú. Többtételes, felépített és pontos motoros rock and rollt játszottak, értelmiségi motorosoknak.

Az influenza flitteres ködén keresztül nem az underground túlélőt, vagy a dacos comeback rockert, hanem egy zenészt láttam, aki különösebb show nélkül eljátssza új, leginkább a tavalyi Black Acetate című albumon megjelent számait.

A művelt motorosok beindultak, én azonban Cale lassú, szplínes, kísérletező korszakait szeretem, és különben sem tudtam mit kezdeni a bedugult hallójárataimban színes kásává keveredő riffekkel.

#alt# Aztán éreztem, hogy egy agyontorzított pszichoblues hangjai megragadnak, és lassú dugóhúzóban szívnak az akvárium lázmeleg fenekére. Egy lassú, kiábrándult szám közepette ernyedten elterültem az aljzaton, a valóságra már csak a távoli torokfájás emlékeztetett, miközben éreztem, ahogy az influenzavírusok egykedvűen szerelik szét a szerveim, és hogy ez milyen melodramatikus a részükről.