Hajnalka
0 °C
14 °C

A dzsesszhobbit és az angol királynő

2005.10.18. 11:45
A huszonöt éves Jamie Cullum minden idők legnagyobb példányszámban elkelt dzsesszelőadója Nagy-Britanniában, úgyhogy meghallgattuk az új lemezét, amiben van minden, néhol dzsessz is.

Jamie Cullum az aktuális csodagyerek az Egyesült Királyságban, ugyanis huszonöt éves létére ő produkálta a valaha legtöbb példányban eladott dzsesszalbumot, tavalyi koncertjein pedig összesen nyolcszázezer ember előtt játszott, és ebből három ráadásul a királynő volt. Különböző alkalmakkor, természetesen. Állítólag Cullum miatt három és félezerrel többen kezdtek zongorázni tanulni tavaly Nagy-Britanniában, ami egyúttal váratlan reneszánszát hozhatja a zenés teadélutánoknak.

Az Observer éles szemű megfigyelése szerint kissé hobbitszerű énekes-zongorista debütáló lemeze, a Twentysomething két és félmillió példányban kelt el, az Egyesült Államokban is nagy siker volt, úgyhogy a Grammy-díjra is jelölt Cullum elégedetten konstatálhatta, hogy popos dzsessz-, vagy dzsesszes popzenéje bejön a népnek, sőt.

Seattle és szving

Az új lemez, a Catching Tales ezért nem is nagyon változtat az összetevőkön: eleje-közepe-vége popdalok, harmad rész dzsesszel töltve, funkyval, rockkal óvatosan irdalva. A lemez kezdő számába (Get Your Way) besegített a számítógépeknél a Gorillaz korábbi producere, Dan "The Automator" Nakamura, ez a szám engem valamiért a Lucas With The Lid Off című, méltatlanul elfeledett hiphopnótára emlékeztet, ami persze egyáltalán nem baj, sőt. Meglepőbb viszont a hangsúlyos második helyen a gitározós Seattle-rockhimnusz (London Skies), amit mintha egyenesen a Mother Love Bone lemezéről másoltak volna ide, tömött vokálokkal, nagyívű dallamokkal.

A lemez fennmaradó része már nem okoz különösebb meglepetéseket, néha egy-egy britrockos refrén ugyan felüti a fejét (Photograph, 21st Century Kid, Catch The Sun), de leginkább a könnyen emészthető, popos dzsessz és szving határain belül mozog az anyag, bár párszor megvan az esélye, hogy undorító funkyba fullad az egész, de ilyenkor Cullum kivágja magát egy zongoraszólóval. A sok stílusmeghatározásból sejthető, hogy érdekes elegy a lemez, elsőre nem is megy le könnyen, de tutira lesznek olyanok, akik pár hallgatás után esküsznek majd Cullum őseredeti zsenialitására.

Ezt mi magunk se vonnánk kétségbe, bár lehet, hogy a lemezt ketté kellett volna szedni két darab fél-háromnegyed órás részre, ez most úgyis divat. Egyikre lehetett volna tenni a slágereket, másikra a finomkodós dzsesszes darabokat, mely utóbbiak leginkább zenés teadélutánok aláfestésére tűnnek a legalkalmasabbnak. Cullum mellékhatása, hogy az ilyen összejövetelek meghittségét jó eséllyel rontani fogja az a többezer reménybeli zongorista, akik a közeljövőben ott tolonganak majd.

Félreértés ne essék, a srác dzsesszben az igazi, a teljesen hagyományos, melodikus 7 Days To Change Your Life például teljesen rendben van. Amikor más stílusokba kap bele, az eredmény lehet jól sikerült, húzós közönségkedvenc, mint a már említett Catch The Sun, vagy felemás, mint a funky és a középszerű pop ötvözéséből született Mind Trick. Viszont a lemez ajándéknak tökéletes; szóval ha ismerősünk, családtagunk óvatos puhatolózásunkra azt válaszolja, hogy az igényes zenét szereti, nyugodtan ruházzunk be Jamie Cullum új albumába.