Judit
3 °C
6 °C

Egy koncert két szemszögből

2003.03.06. 22:51
Valaki a '98-as budapesti G.B.H.-koncert kapcsán azt mondta, hogy tizenöt éve várt erre a pillanatra. Nos, akkor most a San Franciscó-i punk-HC atyamesterek esetében lehet saccolni tizenhét évet, mert az 1986-os feloszlásig azért a Dead Kennedys elég jó volt. A várakozás tehát hatalmas volt.
Hiába hogy a karizmatikus frontember, Jello Biafra helyett új énekest kerített a maradék három zenész, pereskedés, lemez újrakiadások és mindenféle jogi hercehurca után. Tehát ezen az estén részesei lehettünk a legenda, ha a jegyárat nézzük nem is olyan aprópénzre váltásának.

Jello Biafra
Elég szépen összejöttünk nosztalgiázni, ahogy látom, lehetnek cirka 1500-an, vegyesen fiatalok, "öregek". A hangulat elég sovány, a hangzás dettó. A plakátokon ijesztően nyugdíjasnak látszó új énekes, Brandon Cruz csinos kis tarajt vágatott magának, és most a színpadon ő tűnik legfiatalosabbnak. Rendesen ki van varrva, és igen jól izmolt. Hangja kábé a betintázott Bodrogi Gyuláé, de nem vészes, mert van rosszabb is, például a gitáros East Bay Ray egyenesen Sebeők Jánosnak maszkírozta magát, mondjuk ő fénykorában sem tűnt elvetemült punknak.

A műsor, mondhatni, amolyan best of jellegű, ismert és kedvelt számokra kihegyezett - ki kell mondanom - hakni. Az első blokk, nagyjából negyven perc lehet, Kill the Poor, Moon Over Marin, Too Drunk to Fuck, California Über Alles stb. Mozgás csak a színpad előtt, illetve nagy ritkán máshol is. De ha már Brandon Cruz bácsit lenyugdíjasoztam, szólnom kell Klaus Fluoride-ról is, akiről nem tudom eldönteni, hogy megőszült vagy kiszőkült. De ez mellékszál, hagyjuk. A lényeg, hogy basszusgitárja a koncert végére úgy szól, ahogy kell, mint egy traktor. East Bay Ray hátborzongató surf- rockos szólói is helyükre kerülnek idővel, bár a Holiday in Canbodiát, kövezzenek meg, de szerintem szétkúrják az első ráadás végén. De tovább megyek, az MTV Get Off the Airnél végre kialakulófélben lenne valami nagyobb szabású pörgés, erre, mi ez? Átírták a számot! Ijesztgetés a gitárral, ráadásul pontatlanul, utána meg legyalázták, mintha tegnap álltak volna össze. Kár érte. Azért némi koncertszerű hangulat bontakozik ki a Nazi Punks Fuck Off alatt, amit stílszerűen D.H. Peligro dobos konferál fel rasszizmus ellenes szöveggel. Az ugyanezen témában kezdeményezett közönség skandáltatás viszont kudarcba fúlik.

A végén pedig, végre egészséges hangzással, Viva Las Vegas / jobb lenne a Bozo the Clown / Bleed for Me és a Chemichal Warfare, ez utóbbiba belecsempésznek valami nagyon hardrokkos Sweet Home Alabamát. Nos, ennyi. Két ráadással fél tízkor vége a koncertnek, erősen hakni, sőt. De nem gyalázom tovább őket, mert nekem így is tetszett, tudják, az emlékek, meg az érzelmi kötődés. Ha volt olyan ezen az estén, akit nem ez a két dolog motivált, az bizony szívott.

Masu

Macskanadrág
Meglehet, hogy egyszerre abszurd és botrányos, amikor pont a mi három ciklust bíró politikusunk hírhedt mondása ugrik be először a világ egyik legjobb punkegyüttesének koncertje után. A Dead Kennedys fellépése után, aminek éppen hogy abszurdnak, botrányosnak és frenetikusnak kellett volna lennie.

Az előzenekar, a Macskanadrág - bizonyára lelkes - koncertjét tisztes távolból (a büfé mellől) hallom csak, tucatnyi baráttal körülvéve. Ilyenkor jobb, ha az ember még nem megy be, kiváló alkalom ez arra, hogy alig (évente egyszer) látott ismerőseivel találkozzon, csak körül kell nézni - persze némi indiszponált társalgásra jut csak idő, hiszen a kezdés nagyon pontos, sőt, ha lehet ilyet mondani, túl pontos.

Az első meglepetés bent ér, a koncertplaccon: a Kennedys éppen a színpadra fut fel, én pedig simán be tudok jutni szinte az első sorba, el tudom olvasni East Bay Ray gitárján a feliratokat. Tömeg tehát nincs, a Szigeten erre azt mondanám: hozzátok a sátrat, felverjük ott elöl!

Apropó, East Bay Ray. Nekem az otthon hagyott Biafrán kívül mindenképpen ő jelenti a Dead Kennedyst, a fenyegető, túlvilági, kvázi-surfrock hangzást, ami az együttes egyik védjegye lett. Ilyenkor egy rajongó biztos megsejti, a színpad melyik felére kell állnia, hogy a megfelelő embert lássa (épeszű ember józan állapotban nem néz koncertet az énekessel szemben, ugye), mert nekem ismét sikerül, maradok is East Bay Ray, a vékony, csíkosinges, esztéká-szemüvegkeretes (á la Elvis Costello) gitáros előtt, aki - egyik barátom találó szavai szerint - úgy néz ki, mint egy szabadnapos hivatalnok, aki utoljára '78-ban ment be az irodába.

East Bay Ray, Klaus Flouride, Brandon Cruz és D.H. Peligro

A túlsó oldal se kutya, Klaus Flouride, a kistermetű, matektanár jellegű basszeros, aki kinézetét meghazudtoló hangokat tud kipréselni a gitárján, igaz, a vokálok már nehezen mennek neki. És persze a ritmusszekció hátul ülő (ananász)feje, D.H. Peligro, aki még mindig ugyanúgy űzi a darazsakat a feje körül, mint a legendás, 1984-es koncertvideón. Hogy mi hiányzik? A cerka, természetesen, azaz Jello Biafra, mert jöhetnek perek perek hátán, ezek a dalok szinte egytől egyig az ő művei, és - a koncertet látva már bizton állíthatom - az ő hangja és színpadi produkciója nélkül a Dead Kennedys olyan, mint egy Clash Joe Strummer, egy Ramones Joey Ramone vagy egy Rollins Band Henry Rollins nélkül.

A slágerek pedig jönnek sorban: Police Truck, Buzzbomb, Too Drunk to Fuck, Man With The Dogs, Viva Las Vegas, Winnebago Warrior, Chemical Warfare, Riot, eljátsszák Joe Strummer emlékére a Moon Over Marint (a '84-es videón pont ezért a dalért könyörgött - hiába - egy teltkarcsú mexikói hölgy), és nekem egyre jobban úgy tűnik, hogy az új énekes, Brandon Cruz még egy átlag rockegyüttesnek is kevés lenne, a többiek pedig próbálják pótolni a frontember hiányát, próbálják persze, mozognak, illegetik magukat, és így tényleg szerencsétlennek tűnnek.

Aztán ismét felülkerekedik bennem a zenerajongó, amikor meghallom East Bay Ray hátborzongató reverb surfrock szólóját a California Über Alles elején, de megint lerombolja az egészet a Let's Lynch the Landlord és a Holiday in Cambodia eldiszkósított változata. Hihetetlen bizony, eldiszkósított; laza, szaggatott kis gitárakkordokkal. (Ilyenkor az már fel sem tűnik, hogy a számok között pacsit oszt az együttes.) Azzal pedig, hogy a Bleed For Me-ben már Bush és Irak szerepel, eldurrantják a legrosszabb lehetséges (és mellesleg téves) közhelyet: hogy egy adott korszakból kiemelt, jó dal bármikor aktualizálható. A nagyon kitartóknak még visszatérnek egy ráadás erejéig (ekkorra már egy megfáradt punk kiadós hányása díszeleg a tánctér közepén), és mit szépítsek rajta, az utolsó dallam, amit játszanak, a Sweet Home Alabama a csonthippi Lynyrd Skynyrdtől. Negyven fölött már biztos annak is megvan a maga értelme.

Taraj Marci