Vegyes felvágott

Ez a lemez kínos, mert inkább újratermeli a problémákat, semmint megoldaná őket, ez pedig semmilyen harci helyzetben nem üdvös dolog. A tribute album külön műfaj. Valakinek kell lenni, akit feldolgozol, és valakinek kell lenni annak is, aki feldolgoz. A Depeche Mode meg se kerülhetné egy napon belül a róla-vele készült feldolgozás és remix albumok hegyét, és ez így van rendben, mivel a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik alap zenekaráról van szó. Emiatt viszont iszonyúan nehéz feladatot vállal magára, aki ilyesmit ad ki, Kruder és Dorfmeister után DM-et remixelni például szakmai főbelövés lehet, ha nem vigyázunk.

Ez tulajdonképpen a lemez második része egy előző, és nem túl jól sikerült DM feldolgozás albumnak, és az első probléma vele, hogy a koncepció szerint minden feldolgozásban énekelnek, ami meghatározza a hangulatot. A baj, hogy ettől olyan lett az album, mint egy gagyi tévés műsorban, ahol a BB sztárjai picsogják el a Last Ketchupot, és ez az élmény nem pozitív élmény. Eddig még rendben is volna, ha egyszerűen rossz lemez lenne ez a tribute album, akkor egyszerűen elrekkentenénk cédépolcunk egyik poros szögletébe, de itt nem erről van szó. Itt egész jó feldolgozásokat követnek nehezen hallgathatók, és ez bárkinek az agyára menne. A jókat kövesse legalább a tisztes középszer, de itt nem. A Ketten énekesnője olyan rosszul ejti ki az angol szavakat, hogy még az újságírói etikából jelesre pályázó kritikus is tovább ugrasztja a felvételt, pedig szíriai aranyhörcsögének a halálos ágyán zokogva ígérte meg, hogy nem ír olyan lemezről, amit nem hallott az elejétől a végéig. Itt viszont (forogj a sírodban Marcipán!) ugrani kell. A feldolgozásoknál nincsen recept, Spigiboy (Question Of Time) például értékelhetetlen cuccot rakott le az asztalra, valószínűleg zavarta az ének, hagyni kellett volna, de például a Kozmix ugyanolyan kevéssé nyúlt bele a Strangelove dallamába, mint az előbbi előadó, és mégis egy jó, nem modoros, de annál inkább energikus felvétel született.

Dicsérjünk tovább néhány cuccot, mert megérdemlik, Váczi Eszter Master and Servant éneklése nagyon morbid, ha figyelembe vesszük a szado-mazo utalásokat, - bár hozzátesszük, hogy egy néhány évvel ezelőtti angol-amerikai DM-feldolgozásalbumon ugyane szellemben került feldolgozásra ugyanez a dal - a Casio Samples feldolgozását is csak az énekhang gyengíti, Ákos is teljesen ákosítja (és ez a dolga) a World In My Eyest, ráadásul koncertfelvételen, ami nem megszokott tribute albumok esetében, a C.H.I.P. pedig majdnem hibátlan Personal Jesust produkál. Viszont közte vannak a félrelépések, ami végeredményben egy felest eredményez. Ötből kettő és fél.

Csúzli