Mária
-7 °C
3 °C

Deep Purple: szépen megöregedni

2006.02.27. 12:29
A szükségtelen feszültségek, türelmetlenkedés, idegeskedés elkerülése végett már most közöljük: igen, játszották a Smoke on the Watert. A Deep Purple teltház előtt lépett fel vasárnap a Budapest Sportarénában, elégedett rajongókat hátrahagyva.

A hazai Deep Purple-rajongók bajuszpenetrációja (bajusszal való ellátottsága) jóval a hazai átlag fölöttinek mondható, természetesen csak a férfiak körében. A hazai Deep Purple-rajongók elhozzák tizenéves gyerekeiket a koncertre, kevés kivétellel szolidan viselkednek, illetve türelmesen megtöltik a Budapest Sportarénát. A hazai Deep Purple-rajongók nagy tételben vásárolnak pólót és sört, továbbá mosolyogva érkeznek tömött gépjárműveken.


Kattintson a képekért!

Az előzenekar nem más, mint a legadekvátabb nevű magyar rocker, Kalapács József, Hard nevű új együttesével. Kalapács buggyos fehér ingben különös, hátúszást imitáló mozdulatokkal kíséri zakatolós rockzenéjét, mi közben csak azon tűnődünk, hogy hogyan lehet egy olyan című számmal indítani egy új zenekar karrierjét, hogy Égni kell? Ez azért elmaradt, a közönség udvariasan tapsol, páran még a refréneket is éneklik.

Ostoba füst és víz

A Deep Purple korrekt britekhez illően 9 óra 4 perckor színpadra is áll, és meg kell állapítanunk, hogy Angliában szebben öregszenek a rockerek, pont a héten volt alkalmunk ugyanezt leellenőrizni Nick Mason esetében is, szóval a megfigyelés egyre tudományosabb. Talán a levegő teszi. A rocklegenda Ian Gillan, láthatóan mit sem törődve azzal, hogy ezen az estén feltűnően hasonlít Alain Delonra (bizonyos szögből meg Szilágyi Jánosra), felvezeti az új számokat, a koncert első fele nagyjából ezekből áll, néhány klasszikussal tűzdelve.

A látvánnyal takarékosan bánnak, a háttérben félkörben fénycsövek, két kivetítő, közepesen ötletes témákkal, bár a Smoke on the Water alatt, megfelelő sorrendben mutatott füstöt, vizet és tüzet azért bosszantóan ostobának éreztük, pláne ahhoz képest, hogy a koncert után egy egykori rajongótól, aki 1987-ben mind a három magyarországi koncerten jelen volt, részleteiben meghallgathattuk, hogy miféle lézerszínházat hoztak akkor, és a Child in Time alatt hogyan született meg egy lézergyerek a földgolyóból, majd alakult át Mozarttá, vagy valami ilyesmi.


Kattintson a képekért!

Ian Gillan hihetetlenül szimpatikusan viselkedik egyébként, rendszeresen megköszöni a közönségnek, hogy mennyire nagyszerű mindenki, és a közönség tényleg nagyszerű, mi tagadás. (Ide egy eszmefuttatást terveztünk arról, hogy nem-e kellett-e volna (-e) az egész rockzenének a hetvenes évek végén meghalnia, szépen, férfiasan, és hogy az jó-e, hogy öreg rockerek visszafogott házibulikat tartanak egyéb öreg rockereknek. De tulajdonképpen miért is ne tennék, másrészt viszont a rock and rollban mégsem lenne szabad olyan mondatoknak elhangzania, hogy "Hát, szegény, ő sem mai gyerek már". (Persze nem az életkor, hanem a "szegény" miatt.) Na mindegy, azt úgysem fogjuk innen eldönteni, hogy érvényes-e 2006-ban egy Deep Purple, az viszont biztos, hogy a zenészek és a velük egykorú rajongók között működik valami, hogy ez csak a nosztalgia vagy valami más, fene tudja. (A vártnál nagyobb számban megjelent fiatalok különben azt sejtetik, hogy érvényes.))

Végeláthatatlan szólók és fanyalgók

Mi magunk nem vagyunk a végtelen gitárszólók nagy barátai, úgyhogy nem tudjuk maradéktalanul élvezni, amikor Steve Morse gitáros egy csaknem tízperces gitárszólóba feledkezik, de persze tudjuk, hogy sokaknak ez az est fénypontja, már persze azoknak, akik nem hisznek vallásosan Ritchie Blackmore egykori gitáros igazságában, mert hozzá képest ez a kis nyikhaj ugye mit akar itt egyáltalán. Don Airey, az új billentyűs viszont parádés szólót nyom, Brahmstól a Csillagok Háborúja főcímdaláig, de természetesen van, aki rajta is fanyalog, mondván, Jon Lordnál úgysincs jobb. Minket nem köt a hagyománytisztelet, szóval bátran kimondjuk: Airey király.

A koncert végére természetesen előkerül a Smoke on the Water (iszonyú szar lehet különben olyan rockzenekarnak lenni, aminek mindig el kell játszani egy adott számot, ráadásul pont ezt), plusz még néhány régi sláger, a Black Night riffjét magukból kikelve üvöltik a családapák, mi meg megállapítjuk, hogy azért régebben mintha jobb számokat írtak volna, és ennyiben mégiscsak, akaratlanul is csatlakozunk a hagyományőrzőkhöz.

Hamarosan elégedetten csúszkáló családokkal és szórványmetálosokkal telik meg az időközben lefagyott járda, akik csak azon sajnálkoznak, hogy a Child in Time nem volt. Sebaj, majd legközelebb, mostanában úgyis olyan gyakran jönnek.