Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Bőhm bácsi parfümillatban

2005.06.09. 12:33
Olyan koncerten sem voltam még, ahol a parfümök, hajhabok, dezodorok és testápolók illata minden más szagot elnyom. A fő kérdés persze az volt, hogy gáz répanadrágos egyenruhában vagy Miami Vice-szerkóban áll a színpadra szerda este az Arénában Simon Le Bon és zenekara.

Történeti áttekintés

A Duran Duran magyarországi történetének meghatározó epizódja volt, amikor Bőhm bácsi egyetértő hümmögés mellett megengedte a fiataloknak, hogy poszterbörzét rendezzenek a gazdagréti panelház közösségi helyiségében. Abban a helyiségben, ahol korábban Vágási Ferit kábítósnak (mit kábítósnak, egyenesen "szipusnak") nézték, mert nem vitt magával lakáskulcsot, és itt heveredett le az üzemi véradás után, tűnyomokkal a karján.

Bőhm bácsi latinos műveltségű, a modern dolgok iránt is érdeklődő, ám a kortárs popkultúrában járatlan ember volt, ezért amikor valaki megkérdezte, ugyan tartanak-e Duran Durant, ijedten felelte: "Itt nem tartunk semmi olyat, ami durran." A közös képviselő az epizód végi tanulságlevonásra sem heverte ki még a dolgot, és a kamerába nézve, a maga siránkozós hangján ezt mondta: "Még mindig nem értem, mi durran."

Egy másik fontos epizód


Tekintse meg képeinket!
A Pecsában, a néhai Csillagfény diszkóban a kor követelményeinek megfelelően középen volt elhelyezve a diszkópult, amit ezüstös borítása miatt csak ufónak hívtak a tudományos fantasztikumra fogékony vendégek, de a lényeg nem ez volt, hanem a kifutó, ami színpadot összekötötte a pulttal. Ez ugyanis jótékonyan kettéválasztotta a teret, így egyik oldalon a Duran Duran-osok, másikon a Depeche Mode-osok szórakozhattak kulturáltan.

A diszkóban azonban minden szilveszterre új dekorációt készítettek, és az egyik ilyen átrendezéskor a diszkópultot áthelyezték a terem szélére, a kifutó így eltűnt. A két szubkultúra képviselői egyrészt meglehetős felháborodással fogadták a változtatást, másrészt kifogásokat fogalmaztak meg a vezetőség irányába, miszerint ők így nem tudnak szórakozni, és tessék őket a másiktól elkülöníteni. A konfliktust végül valószínűleg az idő oldotta meg, legalábbis a történtek ellenére nem lehetett nagy duranos-mode-os bandaháborúkról hallani.

És a válasz

Miami Vice, természetesen, bár egy szám erejéig azért előkerül egy fess sofőregyenruha is. Persze most csak a rosszindulat szól belőlünk, a frontember valójában fekete ingben és egyszerű fehér zakóban áll a színpadra, kicsit ugyan vastagabban, mint ahogy a VH1-on látni, de ez láthatóan csöppet sem zavarja a szép számban összegyült hölgyrajongókat, akiknek az átható kozmetikaibolt-illat is nyilván köszönhető.

A Duran Duran-koncertlátogatók többsége egyébként a harminc pluszos, beérkezettnek tűnő korosztályból kerül ki, és úgy látszik, ez volt az az esemény, ahol mindenki megjelent, aki valamit is ad magára. Sokan adnak valamit is magukra, mert az Aréna háromnegyedrészt vagy talán még jobban is megtelt.

A zenekar korszerű, rockos dobbal és gitárral szólal meg, bár a mostani retróhullámba az is simán beleférne, hogy ugyanúgy szóljon minden, mint régen, sőt, hiszen ma egész egzisztenciák épülnek a nyolcvanas évekbeli hangzás kikeverésére. Rögtön biztosra mennek: első szám a Sunrise című űbersláger, amit még az is ismer, aki nem akarja, második pedig a Hungry Like The Wolf, amit szintén. Aztán sláger sláger hátán: View To A Kill, Wild Boys, Ordinary World, ez utóbbinál azokra kell emlékezni, akik már nincsenek velünk, az ilyen gesztusokból például könnyen meg lehet ítélni, hogy megöregedett-e egy zenekar. Persze az új lemezről, az Astronautról is játszanak, végülis ennek van most a turnéja, onnan lehet felismerni, hogy ki az igazi rajongó, hogy ők ezeket a számokat is éneklik, a többiek ilyenkor csak ringatóznak, illetve sörért mennek.


Az egyértelmű csúcspont a Careless Memories alatt a kivetítőn játszott anime, amiben a Duran Duran tagjai, mint szuperhősök legyőznek egy rakat fehér álarcos gonosz embert (vámpírt, szörnyet?), cintányérokkal hasítva szét a fejüket és gitárral szúrva át őket, miközben mindenfelé fröcsköl a vér. Ebben két szuperhősnő is segítségükre van, akik tűsarokkal ugranak a gonoszok szemébe. Gyönyörű. Ja, és egyúttal a lemezipart is megsemmisítik szimbolikusan, ez alapján valamiféle kimondatlan ellentétet sejtünk a háttérben.

De fontosabb

A legtöbben nyilván nosztalgiázni jöttek, ami meg is van, de fontosabb, hogy a Duran Duran meglepetésszerűen egy teljesen friss produkciót hozott, egy-két üresjárattal ugyan, de annál több erős pillanattal, szóval meg kell állapítanunk, hogy a pop él, van remény. Mindebben természetesen a maximálisan hálás közönségnek is hatalmas szerepe van, hiába, ha valaki duranos, akkor duranos.

A ráadásban a női iszapbirkózós klipjéről elhíresült Girls On Film, majd a zenekar bemutatása következik. Mikor őrá kerül a sor, Simon Le Bon odalép az első sorban álló szőke hölgyhöz:

Simon Le Bon: Hogy hívnak?
Timi: Timi!
SLB: És bemutatnál engem is?
Timi: Timi!
[rövid pusmogás]
Timi: Simon Le Bon, I love you!

A koncert után elragad minket a már említett közhangulat, és egyúttal megtekintjük a beérkezett vállalkozókat, hogyan szaladgálnak az úton keresztbe, "Duran Duran"-t üvöltözve az autósoknak.